Haltorta készítés

A múlt hétvége vasárnapjának beszámolójával még adós vagyok. Van a munkahelyen egy nagyon kedves kolléganőm, akivel igen jó barátságban vagyok. Ha emlékeztek az őszi hakonei túrámra, ott is vele voltam először. Matsumoto Chizu-nak hívják, a keresztneve a Chizu. Nos megbeszéltük, hogy jó idő lesz hétvégén menjünk el valahova a közelbe kirándulni. Ő éppen vasárnap ért rá. Kérdezte mi legyen, de én ráhagytam, hadd találja ki ő a programot, amúgy is jobban ismeri a környékbeli lehetőségeket. Azt találta ki, hogy először az Odawara melletti Kazama-ba menjünk, ami a halkészítményeiről híres. Kifejezettem a különleges "halkolbász" vagy inkább a "halsüti" érdekes készítménye a helynek, japánul kamaboko 蒲鉾. Ez egyfajta sűrített halpaszta, ami különböző, leginkább fehér húsú halakból készül és formázás után vagy gőzölik vagy pedig megsütik. Ettem már Hirosimában a sült verzióból, akkor azt mondtam róla, hogy a halból készült kürtöskalács. Kazama-ban meg van egy híres kamaboko készítő üzem és naponta, némi pénzmag ellenében, négy csoportba osztva a látogatók is megkísérelhetik elkészíteni a saját kabamoko-jukat. Hát ide látogattunk el délelőtt és én is kipróbálhattam a kamaboko készítést. Beöltöztettek minket, majd kézmosás és rövid bemutató után mindenki készíthette a saját "sütijét". A lényeg, hogy egy nagy márványlapon lapos, hosszú késsel addig kell az előre kikészített "halplazmát" simogatni, ameddig a lehető legjobban kinyomjuk belőle a levegőt és közben, szép fokozatosan, félkör alakban fel kell kúpolnunk a nevünkkel ellátott falapkára. A bemutató közben igen egyszerűnek tűnik, de nem az, szenvedni kell vele rendesen. Ez az első menet, nagyjából 20 perc áll rendelkezésre, majd a készítmények bekerülnek egy gőzölő kemencébe, ahol 1-1,5 órát töltenek és így készül el a főzött változat. A folyamatot ki kell várni és a neve, valamint száma szerint mindenki megkapja az saját alkotását. Természetesen gyönyörű, japános csomagolásban (lásd a képek között) hazavihető és két napon belül fogyasztható, de értelemszerűen hűtőben kell tartani. Ugyanabból az alapanyagból készül a saját "kürtöskalács" változat, amit szintén egy elkészítési bemutató vezet be. Ugyanúgy ki kell nyomni a cuccból a levegőt, szépen kiteríteni a márványlapon, majd egy vékonyabb pálcára kell felcsavarni. Ez sem egyszerű, viszont jobban boldogultam vele, mint a gőzölt változattal. Ha ez elkészült, a mi kürtösünkhöz hasonló, forgós sütőben megpirítják és helyben fogyasztják. Enyhén rágós, de puha és ízletes. Míg a gőzölő kemence dolgozott, a szomszéd vendéglőben megebédeltünk. Természetesen halat, én sült, Chizu meg főtt változatot, de jó japán szokás szerint megkóstoltuk egymásét. Nagyon finoman tudják elkészíteni, mindkettő király volt. A kamaboko üzemnek volt egy nagy áruháza is, itt különböző színű és formájú halkülönlegességeket lehetett vásárolni. A rózsaszín vagy a zöld ne tévesszen meg senkit, az ugyanúgy sűrített halpaszta, a külső héját színezték csak meg egy iciripicirit :-)

Visszamentünk a készítményeinkért majd továbbvonatoztunk Hakone-Yumoto-ba, ami termálvizeiről híres, a Hakone hegy lábánál. Itt számtalan szálloda, ryokan és fürdőhely biztosít hagyományos japánfürdőt, onsen-t (温泉). Nem kell feltétlenül szállodai vendégnek lenned, szinte bárhol befizethetsz egy fürdőzésre. Ezt tettük mi is, még a vonaton választottunk egyet, ahova 5 perc alatt kibuszoztunk és a forró gőzben kieresztettük a fáradt gőzt. A japán fürdőzési folyamatról már írtam, de mielőtt bárki rosszra gondolna, a két nem útjai a szálloda kapujában elválnak. A hely egy osztályzattal gyengébbet kap nálam az Atami ryokan-nál, de ettől függetlenül szuper jó volt. Készítettem néhány képet a férfi részlegről; a két nagy "kondér" nagyon tetszett, teljesen el lehet benne merülni és kb. 2 fokkal hűvösebb volt, mint a 42 Celsius fokos medencék. Az 1 órás fürdőzés, majd az azt követő lejtőzés annyira kiszívott minket, hogy útban hazafelé szinte elaludtunk a vonaton, ugye ez Japánban nem lett volna különleges. Fujisawa-ban egy pizzázással ért véget a nap, végre egy olyan helyen, ahol angol menü is volt, talán ide vissza is fogunk majd menni Csillával, amikor itt lesz, már csak két hét. Hiszitek, nem, múlt vasárnap nem volt gondom az alvással. Képek itt!

Kötélhúzás

Már jó régen volt, hogy a cégnél ugrókötélversenyt rendeztek. Aztán volt egy frizbi-dobáló verseny is, azt talán nem reklámoztam annyira. Mindkétszer másodikok lettünk. A sportos hagyományt követve, a héten kezdődött a csapatos kötélhúzás a részlegek között. A sorsolás úgy hozta, hogy mi csak a második körben kapcsolódtunk be, amire ma került sor. 2-1-re nyertünk, úgyhogy hétfőn a döntőben bizonyíthatunk. Majd beszámolok az eredményről...

ITALAUTOMATAORSZÁG

Japánban nagyon sok az italautomata, japánul: jihanki, 自販機. Ez, nem is annyira meglepően, már az első napokban feltűnt. Az átlagostól a legkülönlegesebb helyekig, mindenhol fellelhető, továbbá, jellemző tulajdonsága, hogy világít és működik. Légyen eső, szél vagy forróság, mindig az előírt hőmérsékleten szolgáltatja az italokat. Az állomások, bevásárlóközpontok környéke tele van velük, itt többnyire négy-öt darab is sorakozik egymás mellett. Az útszéleken általában kettesével találjuk őket, biztosan azért nehogy unatkozzanak. A múlt hét végén Mitoban, a szentély melletti épület közelébe is láttam egyet, csak úgy önmagában. Ki-ki döntse el maga, szerintem egyáltalán nem illik a képbe. Arra gondoltam, hogy ma este, a munkából hazajövet, megszámolom az összes látható automatát, valahogyan úgy, ahogy a kölkeim karácsonykor versengve számolgatják, hogy ki lát több feldíszített karácsonyfát az ablakokban. Annyit előrebocsátok, hogy kb. 40 perc alatt érek haza, miközben 2 megállót jövök a Tokaido-, és egyet az Odakyu-vonalon, illetve sétálnom kell szumma másfél kilométert. Ha hiszitek, ha nem összesen 119 jihankit számoltam össze. Azaz a nagyjából 13 kilométeren majdnem minden 100 méterre jutna egy :).

Mito, Ibarakiban

Kissé le vagyok maradva a beszámolókkal, de sajnos - pontosabban szerencsére - nem volt sok időm a hétvégén. Ezt a fejezetet is kétszeri nekifutásra tudtam csak megírni. Az előző hétvégén nagyon szép idő volt, sőt szombaton egy picit talán túl hideg is, így már a hét közepén, várva a jó időt, elhatároztam, hogy szombaton vagy vasárnap elmegyek kirándulni. Picit keresgéltem, merre menjek, így lett a döntés Mito, ami északra kb. 100 km-re van Tokyo-tól. Én meg 80-ra délre, így csak két vonatváltással érhető el. Mellékesen jegyzem csak meg, hogy jól induljon a szombat, megint arra ébredtem hajnalban, 4 körül, hogy mozog az ágyam. Volt egy kisebb földrengés, de már én is kezdem megszokni őket. Annak ellenére, hogy messze van, azért döntöttem Mito mellett mert itt található Japán egyik legszebb kertje a Kairakouen. Sőt azt tartják róla, hogy a legszebb háromban is benne van. A második érv pedig az volt, hogy most van éppen a szilvafa virágzás és a mitoi parkban az eredetileg ültetett 10.000 (igen, kiírva is: TÍZEZER) szilvafából még most is megvan 3.000, és a turistakönyvek éppen a február végét vagy a március elejét javasolják a látogatásra. Szombatonként általában hosszan alszom, de most erőt vettem magamon és hat előtt felkeltem, ami azt eredményezte, hogy már 7 előtt vonaton voltam. A tokyoi váltásnál véletlenül egy lassabb vonatot fogtam ki, így majdnem fél 11-re értem csak Mito-ba. Ez végül azért nem volt túl nagy baj, mert éppen ekkorra kezdett felmelegedni az idő. A kert valóban nagyon szép, nem túl nagy, keresztbe-kasul körbejártam, van benne bambusz és cédrus erdő, rengeteg szilvafa, ami szerintem csak kb. két hét múlva lesz gyönyörű virágos. Kis tavacskák, pihenőkkel, érdekes formájú fenyők (nekem ezek tetszettek a legjobban) és füves területek, amelyek most nagyon sárgák. Középen, az erdős sáv mellett, van a híres alapító, Tokugawa sógun korabeli rezidenciája. A mostanit a háborús bombázások után építették újra. A rezidencia és a park a sógun, valamint akkoriban egyedülállóan, a pórnép pihenését, kikapcsolódását és a művészeti hajlamok kibontakoztatását szolgálta. (Na ezt jól megfogalmaztam, remélem értitek...) A kis épületet a cipő levétele és egy jelképes összeg befizetése után körbejárható. Ezt én is megtettem, de a végére nagyon fázott a lábam.
Sok képet készítettem, hadd beszéljenek azok helyettem. Csak néhány dolgot jegyzek meg. Elképesztő tisztaság van a park körül és természetesen bent is, de előtte, a bejáratnál, igazi japán módra elég sok csiri-csáré, "falusi búcsú"-szerű árus és kajálda, még majomtornáztató mutatványos is volt, ami nem illett képbe. A parkolás, az autós és a vonatos megközelítés totálisan kitalálva, mindenki nyugodt, kivárja a sorát, nem rohan senki. Bent a kertben szép lánykoszorút és korabeli ruhába öltözött csoportot is lehetett fényképezni. Köztudott, hogy a japánok minden évben nagy jelentőséget tulajdonítanak a virágzásoknak, a tavasz eljövetelének és úgy általában a természetnek. A fák mellett sokan képesek akár fél óráig gyönyörködni egy-egy szép bimbózó virágban, mutogatják egymásnak, megbeszélik. Valószínűleg a színeket és a szirmok állását, nem tudom, de tényleg több percen keresztül elemzik a virágocskákat. Többen nagy teljesítményű objektíves fényképezőgépekkel kattintgatnak, keresve a legjobb szögeket és fénybeállítást, legtöbbjük idősebb. Az elkerített japán kert mellett van egy nagyobb, nyitott szabadidős park szép tóval a közepén, ami körbe nagyjából három és fél kilométer. Engem egy picit Klagenfurtra emlékeztetett. Visszafele a tó mellett sétáltam az állomásig, közben több fekete hattyúval is találkoztam. Mito az Ibaraki prefektúra központja és ebben a prefektúrában van a Hitachi nevű város is, ahonnan a cég nőtte ki magát és amiről a nevét kapta éppen 100 évvel ezelőtt. A központ most is ott van, a kollégáim sokszor utaznak ide, de többségük csak elrobogott a park mellett. A prefektúrát Tokyo-val összekötő vonalon Hitachi vonatok járnak, éppen ilyennel jöttem én is vissza, a képek között láttok ilyet is. Rengeteget gyalogoltam és nagyon szép volt annak ellenére, hogy még nem borult teljesen virágba csak némelyik fajtájú szilvafa. A közeljövőben majd következik a vasárnapi beszámolóm, ami szintén nagyon érdekes volt, ne szalasszátok el...

Tsók
Boti

Takai-éknál, az új házban

Már korábban írtam, hogy Takai-san építkezik. Végül is az építkezés befejeződött, látogatóba voltam náluk a hétvégén. Akárcsak a Suginishi családnál, itt is történelmet írtam, mert én voltam az első igazi vendégük. Nem úgy külföldi, hanem csak úgy vendég. Ha jól emlékszem, nyár derekán kezdtek el építkezni és akárhányszor találkoztunk, Takai panaszkodott, hogy csúszás van, gondok vannak... Valami gond volt a papírokkal is, mert pár centiméterrel máshol volt terven mint, ahol lennie kellett volna (nem méter, néhány centiméter!!!!!), ezért nem kezdhették el, aztán sok volt az eső, stb. stb. Ehhez képest, magyar viszonyokhoz mérve, szupergyorsan elkészült. Persze tudom, itt könnyűszerkezetes a technológia és sok minden modulosan vásárolható, mint pl. a fürdőszoba, de a lényeg, hogy nem tökölnek sokat. Megállapodás után megbíznak egy mestert, az jön, megcsinálja és beköltöznek. Takai nem tákolt, fusizott meló után otthon. Meséltem nekik, hogy nálunk ez általában máshogyan szokott menni, sokan még 8-10 év után sem tudják befejezni, nem igazán értették, ez, hogy lehet. A hitelt, mikor, hogyan és kinek adják azt nem tudom, de flottul ment minden. A japánok nem is vágnak bele addig, ameddig nincs meg teljesen a fedezet és a hitel. Takai-ék a cég által biztosított pici lakásban éltek, amikor meg megszületett a gyerek, átmehettek egy nagyobba, de az is kicsi volt. Ott 10 évig laktak, mire ezt összehozták. Közel van az irodához, Yokohama Totsuka részén, iskola is közel, kényelmes a gyerekeknek, mindenkinek. Kulturált, nyugodt környéken van és nem csak kívülről, hanem belülről is készen van, ami tekintve a nagyjából fél évet, szintén szép teljesítmény. Biztosan vesznek majd még dolgokat, de japán visszafogottsággal mérve már most be van rendezve. Takai felesége kérésére egy hagyományos teázóhelység is készült, ebben most éppen a március 3-án (Ez nem véletlen, hisz március 3. az év harmadik hónapjának harmadik napja és köztudott, hogy a japán vallásokban fontos szerepe van a számoknak) esedékes Babák Napja, vagy Lányok Napja kapcsán (Hinamatsuri (ひな祭り-ひなまつり), egy feldíszített lépcsőzetes állvány volt elhelyezve, amin gyönyörű japán viseletben kis babák voltak elhelyezve. Japán hagyomány szerint hasonló berendezéssel díszítik azokat a házakat, ahol kislány is van. De nem csak a házakban, hanem talán kültéri helyszíneken is látni majd hasonló díszítéseket március elején. A lépcsőzetesség, nem meglepően, hierarchiát reprezentál, aminek a legtetején van a császári pár, alattuk pedig a szép fokozatosan a különböző funkciójú alattvalók. A hagyomány a Heian korszakból származik, akit jobban érdekel a fenti linken írnak róla többet. De nemcsak lányok napja, hanem fiúk napja is van május elején. Valójában ez nem fiúk napja, hanem a gyerekek napja Japánban, de tudjátok, itt elég férfiközpontú minden. Gondolom kitaláltátok, május 5-én, az ötödik hónapjának ötödik napján. Olyankor a házak előtti részre tűznek hal formájú zászlókat, a belső házi díszítés pedig hagyományos japán harcosokat, vagy azok öltözetét reprezentálja. Picit eltértem a tárgytól, azzal zárom, hogy nagyon jól éreztem magam Takai-éknál, UNO-ztunk is a gyerekekkel és délután az ebéd után spéci zóld teát ittunk, aminek az elkészítésébe én is egy picit besegítettem. Néhány képet készítettem, itt találjátok őket.

Férfiközpontú Valentin nap

Picit okosodtam ma Valentin nap ügyében. Két furcsaság is történt ma a munkahelyen. Az első az ebédlőben, ahol is kis csokikat osztottak mindenkinek, természetesen Valentin nap alkalmából. Nem utasítottam vissza. A második az irodában történt, ahol du. 3 óra magasságában - ekkor van ugyanis a délutáni pihenő és általában a nem közvetlenül munkához kapcsolódó dolgokat ekkor szoktak elintézni a jó munkás emberek - a hölgyek, csajok körbejártak és a képen látható, ízléses csomagolású csokikat osztogatták a férfinépnek. Viszont azt nem láttam, hogy bármely férfi kollégám is egy mikronnyi ajándékot vagy figyelmességet is adományozott volna nőnemű egyed valamelyikének. Picit furcsállottam az egyoldalúságot, de arra gondoltam, hogy az ilyen férfiközpontú Valentin napokat nálunk is be lehetne vezetni. Aztán utánanéztem és a wikipédiából derült ki számomra, amit eddig nem tdutam, hogy Japánban idézem:

"Február 14-én feleségek csokoládéval ajándékozzák meg férjeiket, férfi kollégáikat, főnököket stb.. Ezért egy hónappal később (White Day) viszonzásként fehér csokoládét kapnak ők ajándékba. Fiatal leányok is ezen a napon ajándékozzák meg imádottjaikat, legjobb esetben olyan csokoládéval, melyet ők maguk készítettek. A férfi ezt március 14-én viszonozhatja."

Úgy érzem egy hónap múlva eljön a Japán nőnap...

Bénázás a rántotthússal

Nem emlékszem rá, de könnyen elképzelhető, hogy valamikor nagyon régen, még kis-srác koromban segíthettem anyukámnak panírozni. Ez most azért érdekes, mert elhatároztam, hogy bepanírozva eszem meg azt az 5 darab hússzeletet, ami tegnapról maradt és az elkészítés során elég sokat bénáztam. Ha segítettem is valaha, régen elfelejtettem a panír-előkészítés pontos menetét. Ebből az is kiderül, hogy otthon mostanában sem én panírozok (fujj Botond...), esetenként Kingus lányom támogatja Anyát ebben.
De lássuk akkor, hogyan is volt. Történt ugyanis, hogy éppen a hosszú, 3 napos hétvégére vásároltam be péntek délelőtt és úgy döntöttem, hogy "most aztán félre az előre elkészített kajákkal", magam készítek valami nem túl bonyolult finomságot hétvégére. Arról már regéltem, hogy a kaja Japánban rendkívül minőségi és így van ez a legutolsó kis sarki boltban is, ahol minden kapható, frissen és persze gyönyörűen csomagolva. Péntek reggel a Yamaka kisboltban (ez kb. hasonló mint nálunk a CBA) szemezgettem a husikkal és tudjátok, olyan igazi háziasszony módjára, kb. 10 percnyi tapogatás, nézegetés, szimatolás, lejárati idő többszöri ellenőrzése után sikerült is kiválasztottam a nekem legjobban tetsző disznóhús szeleteket. Akkor még úgy gondoltam, hogy csak simán kisütöm flekkennek. Azt is tudni kell, hogy a hús szép vékony szeletekre volt felvágva és 7 db volt a csomagban. Nos ebből kettőt, fokhagymás besózás után ki is "gyorssütöttem" péntek délután. Finom volt ugyan, de még akkortájt beszéltem a kis feleségemmel és ő mondta, hogy inkább rántsam. Ha nincs is morzsám legalább szerezzek be lisztet és tojás-liszt kombinációban bundásítsam. Mondtam majd meglátom...
Szombaton felszívtam magam és képzeljétek sikerült beszereznem lisztet meg japán panírmorzsát is. Nagy szerencsére a boltban a kaják többségén képek is vannak, ebből tudtam következtetni, mi micsoda. Uzsgyi haza, szombat délben neki is álltam. Azt előre tudtam, hogy egyszerre 3 edényt vagy tányért a konyhámba elhelyezni picit nehéz lesz, de ez nem szegte kedvem. Szóval vagy paníroztam már életemben, vagy nem, azért a perifériás látásomra hagyatkozva annyi nekem is megmaradt, hogy 3 cuccban kell a sütés előtt megmártani a husikákat. Azt is tudtam, hogy a panír-morzsa az utolsó. Gondolom, kitaláljátok, hogy a lisztet és a tojást rossz sorrendben használtam, először a tojást oszt a lisztet. Persze gyanús volt, hogy a morzsa nem igazán akart ráragadni a husira, de én ezt a morzsa-rakoncátlanságot a japán mivoltára fogtam és az is gyanús volt, hogy a tojásból szinte alig fogyott valami. Amatőrségemet tetézi, hogy mindezek ellenére minden húst hasonló sorrendben, ugyanúgy paníroztam be és nem változtattam a technológián real-time.
Hogy jobban elférjek, a villanytűzhely tetejére helyezett tányérba tettem a sütésre váró húsokat, de közben, ahogyan az a panírozáskor lenni szokott, liszt, morzsa, morzsa-liszt-tojás és ezek véletlenszerű kombinációja néha elkallódik a tányérok között. Ez persze nálam is így történt és nem lévén hely, a maradékok közül némely a villanytűzhely spirálja alatt kötött ki. Nem igazán akartam, hogy ez a cucc beégjen és büdös legyen, ezért miután a magam módján mind az 5 húst bepaníroztam és a megmaradt alapanyagot kidobtam (szinte teljes egészében mind a 2 tojást :-)) belefújtam a tűzhely spiráljai közé, hogy onnan kikerüljön legalább a morzsa és a liszt. Ekkor következett be a második, sokkal nagyobb gubanc, ugyanis sikerült az összes öt évvel ezelőtti lakó korábbi, kisebb méretű, erősen megégett, mobilis kajamaradékait kifújnom. A kiáramló fekete részecskék egy része a fáradtságosan és igen gondosan előkészített panírozott húsokon landolt így kb. további fél órámba telt, amíg a molekula méretű fekete részecskéket nagyjából eltávolítottam az előkészített husikákról. A nagyon picik benne maradtak de tudom, hogy a 170 Celsius fokos olaj rendesen kifertőtlenítette. Azt már csak mellékesem említem meg, hogy a dobozos söröm a sütés indulásakor teljesen elfogyott, de se gond abból most van egy tálcányi. Képzeljétek a sütés simán ment, nem égett oda, ugyan a panír picit hiányos lett, de nagyon-nagyon-nagyon finom lett. Tényleg. Csupán a mennyiséget kalkuláltam el picit, de ezzel sem volt nagyobb gond, mert az előkészület hossza miatt sokkal éhesebb lettem. Megettem mindet, magyarosan jól laktam, majd délután következett a felvilágosodás, amikor aranyos feleségem elmagyarázta a panírozás sorrendjét. Tudom, hogy férfi társaim közül sokan aktívan szakácskodnak és kiröhögnek, de nekem ez tényleg az első nagy panírozási élményem.

Kívánok jó étvágyat mindenkinek a szombati ebédhez, most van éppen ebédidő otthon.
Boti