Fuji-san, a misztikusan gigantikus salakkupac

Két hét telt el a legutóbbi bejegyzésem óta és továbbra is sok volt a munka, picit elmaradtam, de megpróbálom bepótolni. Az utóbbi idők történéseinek mindenképpen legkiemelkedőbbike Japán szent hegyének, a Fuji-san-nak (Fudzsi-szán) a megmászása, illetve az azt megelőző készülődés és a lejövetelt követő Japán-fürdő, majd a búcsú vacsora. A nyomaték kedvéért álljon itt egy kép a katarzisról: "A felkelő Nap, a felkelő Nap országának legmagasabb pontjáról". Ha már Japánban van az ember, akkor mindehhez a látványhoz kell egy rövidebb előkészület, némi erőlködés és egy nagy adag szerencse. A történet visszanyúlik a Japánba érkezésem előtti időkre, amikor már előre elterveztem, hogy az egyik fontos dolog, amit ittlétem alatt meg kellene tennem, az a Fuji-san megmászása. Akkor még csak egyszerűen Fuji volt csupán, most már a nagyobb tiszteletet kiérdemlő Fuji-san. Most, hogy már fent voltam a csúcsán, végigmentem két útvonalán, megtapintottam porzó kövezetét, éreztem lenti forróságát és fenti csípős hideg szelét, röviden a címbeli jelzővel illetem: "Misztikus, gigantikus salakkupac", a természet fantasztikus képződménye, amire fel kell menni, meg kell érinteni, látni és érezni kell. És lássuk, hogyan állt ez össze. Egy évben, a Hegy megmászására picivel több, mint 2 hónap áll rendelkezésre. Hivatalosan július és augusztus a két hónap, amikor az útvonalak nyitva állnak a turisták előtt, de kevéssel előtte és még szeptemberben is akadnak vállalkozók. Még az érkezésemkor kérdezték, hogy mit szeretnék megnézni Japánban, hova szeretnék eljutni, mire-fel többek között jeleztem, hogy ha lenne egy csapat, vagy akár bárki, aki 2010 nyarán felmegy a Hegyre, akkor csatlakoznék. Egy srác mondta, hogy ő volt ugyan tavaly, de ha nincs senki, eljönne velem. Ennyiben maradtunk, aztán július elsején a tévében is láttam a hivatalos nyitást és szóltam neki, hogy nekem július lenne jó, mert augusztusban hazamegyek. Picit vakarta a fejét és mondta, hogy ok, szól majd, hogy mikor jó neki. Kb. két héttel ezelőtt egy ebéd során az asztalnál valaki elkotyogta, hogy készül egy csapat a cégtől a Fuji-san-ra és ő is megy. Több sem kellett nekem, megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e, mondták persze. Ebéd után jeleztem, a túrához nem túl sok kedvet mutató kollégának, hogy hallottam megy a csapat, csatlakoznék. Meglepetésemre jelzi, ja, tényleg ő is tud róla. Néztem ki a fejemből, mondom magamban, "vazze, akkor miért nem szóltál, neked is meg nekem is egyszerűbb lenne, nem kell miattam feláldoznod magad, én meg egy nagyobb csapattal mehetek". Tipikusan japán viselkedés: inkább nem szólok, majd csak lesz valahogy. A lényeg azonban, hogy szerencsémre csatlakozhattam egy 13 fős csapathoz, akik az elejétől komolyan gondolták és szuper-precízen kivitelezték az egészet. A levelezgetések után, amiből én semmit sem értettem, 1 héttel a túra előtt tartottak egy megbeszélést. Az egészet két profi túrázó srác, Tsutsumi és Yamada szervezte, akik már több keményebb helyen másztak hegyet. Innentől kezdve, ők voltak a vezetők (ahogy Áron mondaná, ők voltak a Bara-Sahib-ok :)), azt kellett tenni, amit ők mondtak, és mindezt akkor, amikor ők mondták. Erre még később visszatérek, volt egy-két, számomra vicces pillanat. A megbeszélésre mindenikek kiosztottak három lapot, az egyiken a program, percre pontosan, mikor melyik vonattal és busszal érkezünk a Hegyhez, mikor és milyen pihenőkkel jutunk fel a csúcsra. A második tartalmazta a túra kellékeit két csoportra bontva, a feltétlenül szükségesek és az önkéntesen vállaltak, a harmadik pedig a részletes térkép útvonala volt. Katzumura kollégámtól (akit én csak Kacor királynak szólítok) kaptam hátizsákot, esőálló túracuccot és egy kalapot. Egyedül túrabakancsot és fejen hordható elemlámpát kellett beszereznem. Megadták a bolt címét, az előző hét végén meg is vettem mindkettőt, befektettem egy profi túracipőbe.
Július 16-án reggel 6-kor találkoztunk Fujisawa-ban, onnan 2 óra vonat, majd 9 órakor indult a busz Fujinomiya-ból és 1 óra 45 perc alatt vitt fel minket 2400 méterre (borsós 3000Yenért), ahonnan a Fujinomiya útvonalon, délután 2-kor kezdtük a mászást. Mindenki számára a napfelkelte a leglényegesebb, amihez hajnali 4-re célszerű felérni. Két csoport van, van akik estefelé indulnak, éjjel másznak és hajnalra érnek fel, és vannak olyanok, mint a mi csapatunk is, akik a csúcs közelében megpihennek, alszanak egyet és másnap éjjel 2-kor indulnak tovább. Csapatunk két vezére komoly kiképzésben részesített bennünket, bemelegítés, nyújtás, hogyan vegyük a levegőt, mik a magaslati betegség előjeleli, stb., stb. Japán szokás szerint, ebben a csoportban ők voltak a főnökök, a többiek, meg kérdezgetés nélkül teljesítették a megtervezett lépéseket. Útközben az is kiderül, hogy még májusban, valahol a közelben, egy 1000 méter körüli hegyen készültek a túrára. A csapat tagja volt egy olasz srác Umberto, aki éppen az induláskor jeleztem nekem, hogy a közelben látott egy magyar címeres pólóban valakit. Nagyon megörültem és pár lépést gyorsabban tettem az illető felé, ezzel viszont beelőztem Yamada csoportvezetőnket, aki azonnal szólt, hogy ő a vezér, ő megy elől, senki sem előzhet. Mondom neki, nézd a szitu az, hogy én nem akarok főnök lenni, de az ott egy magyarnak tűnő koma, csak megkérdezem tényleg magyar-e. Nehezen ugyan, de engedélyt kaptam 20 méteres körzetelhagyásra :) És képzeljétek, újfent egy amerikaiba botlottam, aki magyar címeres pólóban flangált Japánban. Idős férfi volt, Budapesten járt korábban onnan a póló. Még az indulás előtt vásároltam egy seprűnyélre emlékeztető botot, amit az egyes szinteken 200 Yenért le is pecsételtettem és a csoport minden tagjával aláírattam. Mindezt azzal a szándékkal, hogy ha darabokban is, de hazaviszem és talán az unokáimnak is meg tudom majd mutatni, hogy a papa ezzel járt a Fuji-san tetején. 16-án 5 óra alatt jutottunk fel a 3460 méteren, 9. szinten lévő menedékházba. Nagyon komótosan haladtunk, a két vezérünk felváltva vezette a csapatot a szintek között, 3-an voltak, akik csak nagyon lassan tudtak jönni, de éppen a komótosságnak az eredménye, hogy mindenki feljutott. Két kollégának fájt a feje a magaslat miatt az egyik csajszinak meg a térde kezdett tönkremenni. Egyáltalán nem volt hideg, 2400 méteren még kellemesen meleg, este a menedékháznál 9 fok volt. Az 5 szinttől, ahonnan indultunk, a táj nagyon kopár, kisebb növények a nyári időszakban akadnak, de az volt az érzésem, mintha egy másik bolygón járnék. Jól kivehetően látszódtak az egyes lávafolyások, kisebb kavicsoktól autóméretű salaktömbökig mindenféle kövezet megtalálható, némelyik vörös, de többnyire fekete. A menedékházhoz du. 5 óra körül érkeztünk és addigra majdnem teljesen kitisztult az idő, a hegy csúcsát is jól lehetett látni. Esőre számítottunk, de szerencsénkre csak picit volt borult az idő. Este 6-kor vacsorát kaptunk, amire én egyáltalán nem számítottam, sőt a többiek jelezték, hogy hajnalban a reggeli meleg teával is benne foglaltatik a 7000Yenes menedékházi árban. Este még egy picit beszélgettünk, gyönyörű volt a kilátás fényképeztünk és 8-kor villanyoltás volt a házban. Vastag dunyha szintén járt, szerintem semmi panaszunk nem lehetett 3460 méter magasban, két vezérünk precízen megszervezte a túrát. A menedékház tele volt és hajnal 2-kor mindenki kelt, majd indultunk a csúcsra. Kint 4 fok volt, és az éjszakai mászók egész sora, a fejen hordható elemlámpásoknak köszönhetően kígyószerűen látszódott a völgy és a csúcs felé is. A reggeli miatt szerintem picit későn indultunk és kb. 1 óra kellett még csúcsig, éppen, hogy elértük a napfelkeltét. Elképesztő látvány volt, ahogyan pillanatról-pillanatra változtak a színek és a felhő-formák. A csúcson a szél miatt jóval hidegebb volt, de a látvány mindezt teljesen eltompította. A közvetlen napfelkelte viszonylag rövidebb ideig tart, az azt megelőző folyamatos átmenetet is látni kell. És látni kell, leírni nem lehet.
A napfelkelte miatt a kráter belsejét csak később szemléltük meg, érdekes alakzat, a naptól védett helyeken hóval borítva, de nem nagy szám. Elücsörögtünk reggel 8-ig a csúcson, fényképezgettünk, a kis szentélyben az utolsó pecsétet is megszereztem a botomra, majd a Gotemba útvonalon indultunk lefelé. Ez sokkal hosszabb 11 km, míg a felfelé utunk, csupán 4,5 km. Vezéreinket dicséri a választás, mert ez az útvonal sokkal könnyebb lefelé. A hosszúsága és egyhangú holdbéli salakmezeje miatt sokkal kevesebben jönnek felfelé, nem volt torlódás, szemben az előző nappal, amikor sokszor kellett várakozni a szűk szakaszoknál ha két, ellentétes irányban haladó csoport találkozott. Kb. 3,5 óra alatt le lehet jönni a hegyről ezen az útvonalon, de Ishida kolléganőnknek annyira fájt a lába, hogy ez nekünk közel 6 órába tellett. Minden megállóhelyen pihentünk, 3000 méter körüli magasságban készült a kép a hegyi emberrel, aki eredetileg az északi Hokkaido szigetről, Sapporo mellől származik és 3 hónapot tölt nyáron a Fuji-n a menedékház üzemeltetésével. A kis házak ellátását lánctalpasokkal oldják meg, fent a csúcson is kapható minden, az árak egyenes arányban nőnek a magassággal. A kolléganőnk lába a legvégén teljesen kikészült, a végén vittük őt a hátunkon, én magam a nyakamba is vettem egy darabig, de végül leszenvedte magát. Izomláz és térdfájás elkerülése gyanánt előre felfegyverkeztem gyulladáscsökkentővel, de nem volt rá szükségem. Odaadtam neki egyet, amit el is vett, de nem használt el, mert saját orvossága is volt. Ezt az intermezzot csak azért mesélem el, mert jellemző japán viselkedésforma, hogy nem mondanak nemet. Inkább elveszi, szívélyesen megköszöni, nem mond nemet, de végül nem használja. Nem voltam szívbajos, mikor láttam, hogy a saját bogyóját szedegeti visszakértem, aztán italozás közben a vacsoránál mondtam is neki, hogy nekem nyugodtan mondhat nemet, teljesen OK, ha a saját gyógyszerében bízik. Vissza is kaptam a Flector-omat! Jó lesz, ha fáj valamim. A kirándulás bokáig érő salaktengerben végződött, szabályosan le lehet futni a hegyről, annyira mély a talaj, hogy megfogja az embert, talán nincs is még egy ekkora puha salakmező a Földön. A lejövetel szakaszain futókkal is találkoztunk, olyanokkal, akik felfele futottak. Volt egy nagyon kemény japán csávó ő is felfele futott, semmi nem volt nála, még vizet sem vitt magával. A nagy meglepetés akkor ért, amikor 1 óra múlva, lefele menet elfutott mellettünk. Állítólag futóversenyt is rendeznek a hegyen arra edzettek többen.
Visszaérve kereken 30 fokkal volt melegebb mint a csúcson, de még ennél is melegebb, pontosan 42 fokosak voltak azok a medencénk, amiben a végül megfürdőztünk Gotemba-ban. Erről és a vacsoráról, amivel az egész akció zárult a következő bejegyzésben írok, csupán egy képet mellékelek a záróakkordról, rajta az egyik főnökről és a fájós lábú csajsziról. Kb. éjjel 1/2 1-re értem vissza Fujisawa-ba... És a képek

Üdv. nektek, hiányoztok, de már csak alig 3 hét és megyek haza

Sziasztok!

Sok a meló mostanában, kevés időm van írni, picit elmaradtam, de ma elmesélem, hogy voltam Hiratsukában az ottani Tanbata fesztiválon. A Tanabata fesztiválnak kb. 2000 éves legendája van Japánban. Az ünnep július 7-re esik és a lényege, hogy az Altaira (Pásztorfiú) és a Vega (Szövőlány) nevű csillag, mint két szerelmes, az év ezen napján találkozik a Tejúton. Ilyenkor a tiszta nyári égbolton a Tejút csillagai teljes szépségükben ragyognak, de sajnos ma esett az eső ezt látni nem lehetett. Japán több városában is tartanak Tanabata fesztivált, a hiratsukai, ami tőlem vonattal 20 perc az egyik legnagyobb, rengetegen jönnek Tokióból is. Családok, párocskák, barátok jönnek százezrével és eltöltenek pár órát Hiratsukában, amit az ünnepre, erős bambuszszárakra rögzített, többnyire giccses motívumokkal díszítenek fel. Aki akar, és többnyire mindenki akar, kíván valamit, majd a kívánságát egy papírcsíkra (papírcsík 100Yenért vásárolható) vésve, feltűzi azt egy erre a célra felállított állványra. Szerelmes párok együtt kívánnak, de a gyerekek is feljegyeztetik óhajaikat a szüleikkel. Suginishi mesélte, hogy ő kiskorában a japán Superman akart lenni, de így volt ezzel minden kis srác. Később jött a mozdonyvezető-, majd tanár szeretnék lenni kívánság. Most együtt voltunk, nem tudom mit kívánt, nem kérdeztem, gondolom azt nem szokás elárulni.
Általános, hogy a Tanabata fesztiválra az emberek, többnyire a lányok és a hölgyek, de részben a férfiak is, kimonót vesznek fel. Azt is megtudtam, hogy ez az egyszerűbb fajta kimonó, az igazi kimonó csak esküvőre, vagy egy nagyon különleges alkalomra jár, talán egyszer vagy kétszer az életben. A fesztivál maga olyan mint egy nagy zsibvásár, kisebb sörsátrakkal és még kisebb, általában "egy asztal 4 szék jellegű", rendkívül ideiglenes, utcai vendéglátókkal, akik ebből akarnak egy kis plusz jövedelmet összehozni. Kb. hasonlóan, mint a magyar Forma1 során némely mogyoródi honfitársunk. Néha-néha van egy felvonulás, de a lényeg, hogy a nép hömpölyög és teszi ezt reggel 10-től másnap hajnalig, mindezt 3 napon keresztül. Vásárolgatnak ezt-azt, páran berúgnak, az ideiglenes vagy normál éttermekben kajolnak egyet és pár óra után hazamennek. Van aki délelőtt jön, van aki délután és sok fiatal kizárólag este érkezik majd éjszaka "hömpölyög". Kb. két órát voltunk ott a második órában esett az eső, de semmivel sem lettek kevesebben, sőt a sok esernyő miatt alig lehetett hömpölyögni. "Sörsátraztunk" egyet Suginishi-vel, akinek ez volt az első ilyen kajoldás élménye. Ő eddig csak rendes étteremben kajált, amin picit meglepődtem, de mondtam neki jobb későn, mint soha. A sátras kaján kívül láttam egy helyet, ahol palacsintaszerű lepényeket sütöttek, gondoltam ezt nem hagyhatom ki. Csak nagyon picit hasonlított a mi palacsintánkhoz, inkább lepény volt, de legnagyobb megdöbbenésemre moszatot adtak hozzá. Képzeljétek, moszatot :-).
Azt nem mondom, hogy ez volt életem legjobb lepénye, de nem volt rossz. Álljon itt a moszatos lepény és a falatozás. A többi kép meg itt a képtárban. Két helyen szívélyesen segítettem képet készíteni, akikkel aztán jómagam is készíthettem képeket. Böngésszétek, ha van kedvetek.

Üdv Néktek, Sziasztok
Csók a kis családomnak, akik most Szilvásváradon üdülnek
Boti

Hol is lakom? Hogy is lakom?

A héten nem történt semmi különös. A nyári esős időszak közepén járunk, meleg párás idő van, izzadunk rendesen. Korábban küldtem pár e-mail-t a családnak és néhány képet is mellékeltem a kérómról. Most ezekből szemezgetek picit és felfrissítem, hogy megmaradjon a blogon is. Lassan 3 hónapja vagyok itt és a lakásomat Húsvét táján rendeztem be. Megörököltem néhány cuccot egy távozó japán kollégától, azokat szépen összeillesztettem, áttologattam őket egy számomra kedvesebb helyre, így picit otthonosabbá tettem a szobámat.

A használhatóság vagy a kényelem növelése érdekében kisebb változtatásokat kellett végeznem egyes berendezéseimen. Ilyen például a megörökölt asztal, amelyet kis termetű japánoknak, vagy gyermekeknek tervezhettek, mert igen alacsony és forgószékem legalacsonyabb pozíciójában is görnyednem kellett mellette. Beszereztem hát négy, kemény, óvodások építőelemének szánt poliuretánhab kockát és megemeltem az, így most már kényelmes.
Beköltözésem óta úgy érzem, mintha kollégista lennék, csak Schreck Gábor barátom nincs itt, akivel lehúztam 5 évet a Kármán koleszban. Ja, bocsánat és van saját "fürdőmodulom". Igen modulnak nevezem, mert nem igazi fürdőszoba. Szállodákba, apartmanokba telepítenek ilyen egységeket, több helyen láttam már hasonlót. Valójában a saját fürdőmodul is nagy luxusnak számít, hisz az apartmanház vagy munkásszállás, amiben én is menedéket kaptam a HITACHI menedzsereinek van fenntartva.
Együtt lakom az osztály vezetőjével és az igazgatóval is, akiknek családjaik ide két-háromszáz kilométerre élnek és ők csak hétvégén járnak haza. Sajnos az én fürdőmodulom egy régebbi változat és nem "fenékmosósós" WC-vel van felszerelve. Tanúsíthatom, hogy az szuper találmány, a munkahelyen ilyen van. Ugyan minden emeleten csak egy és néha küzdeni kell, emeletek között rohangálva, hogy találj egy üreset, de ha sikerül, megtérül a befektetett küzdelem. Egyébként a full-automata, fenékmosós WC mellett, emeletenként rendelkezésre áll két pottyantós is, ha minden foglalt és nem bírja az ember. Még nem próbáltam őket :). Visszatérve a lakásra, inkább hagyományos, angol WC-s fürdőmodul, mint közös zuhanyzó és slozi, ami egyébként a normál HITACHI dolgozóknak jár. Aki teheti bérel lakást, de nagyon drága, a többség "japán típusú munkásszálláson" lakik. Valójában jól megvagyok benne, nem kell nagyobb, könnyű takarítani és inkább csak alvásra használom. További jellegzetessége az itteni lakásoknak, hogy "rendkívül hamar alkalmazkodnak a kinti hőmérséklethez". Ha kint meleg van a lakásban is, ha kint hideg van, akkor bent is. Áprilisban, néha 10 fok volt kint éjszaka, azonnal bundabugyiban kellett aludni. Most, június végén, 28 fok körül van kint, a lakásban is ugyanannyi. Tuti biztos, hogy télen nagyon hideg lesz bent. Attila barátomtól, aki most a kaliforniai klímát élvezi, de lőtte 10 évet húzott le itt, örököltem pár háztartási eszközt. A melegszendvics készítője régi, de nagyon szuper. A porszívó brutális, sikerült vele feltépnem a laptopom Y és SHIFT billentyűjét, pedig csak 10 centiméterre közelítettem meg. A vasaló is jó, csupán egy kis vasalódeszkát kellett csak beszereznem, de ebben Katsumura segített.

A vasalás külön téma, sejtettem, hogy kis feleségem miért nem szereti csinálni, de most már megbizonyosodtam felőle. Pedig én csak magamra, ő meg 6 főre vasal (erre az évre csak 5-re). Javulok benne, de lassú vagyok és a minőség sem az igazi, viszont egy dolgot megtanultam.

A vasalás alapfeltétele a szakszerű teregetés. Soha nem értettem, hogy Csillus miért tökölődik annyit a teregetéssel. Ha segítettem, csak úgy feldobáltam a mosott a ruhát, később csak a zoknikat meg a bugyikat teregethettem ki. Most már értem, a vasalás miatt, ami nálam a képen látható mini-deszkán történik az Attiláéktól örökölt minivasalóval.

Subic, Fülöp-szigetek

Sziasztok!

Tegnap írtam, hogy a dzsungeles túráról is beszámolok, nos picit hamarabb hazaértem, megpróbálom röviden leírni. A HITACHI manilai cégénél amerikaiak is dolgoznak. A múlt héten ketten voltak és kitalálták, hogy elmennek a kisbuszukkal Subic-ba, ahol az egyikük, Russel, még a 70-es évek elején katonaként szolgált. Subic, és a hozzá tartozó öböl volt a második világháború után az egyik nagy amerikai katonai bázis, itt dolgozott Russel egy anyahajón, amikor én 3 éves voltam. Mondanom sem kell, hogy szívesen elfogadtam a meghívást, csak mivel nem készültem rá, szombaton a taxisofőrömmel szandált vásároltunk, de ezt a sztorit már ismeritek. Kísérőként csatlakozott hozzánk egy fülóp-szigeteki srác is, Rhodell. Manilától az út kb. 2,5 óra így korán reggel indultunk a szállodából. Rhodell kicsit másnapos volt a szombati tivornyája után, de a megbeszélt időben, reggel 7-kor ott volt a szálloda halljában. Előtte nézegettem a térképet és arra gondoltam, hogy elég rossz lehet az út mert nem tűnt távolinak Manilától. Mondták, hogy van "hájvéj", de nem igazán hittem benne, hogy végig autópálya. Hát rendesen ledöbbentem. Tuti fix, hogy itt is sokat kiloptak belőle és nem tudom mennyi idő alatt készült el, de jóra sikerült és a táj is gyönyörű volt. Az ide kapcsolódó albumban találtok képeket.

Az amcsik teljes kivonultak, jelenleg egy nagy koreai hajóépítő üzem, tengerpart, nemzeti parkosított dzsungel, ahol korábban az amerikaiak gyakorlatoztak és a Fülöp-szigetek egyik legnagyobb tigrisekkel és krokodilokkal teletűzdelt vadasparkja van itt. A félsziget nyugati oldala a szörfösök paradicsoma, de ott nem jártunk. Jártunk viszont dzsungel túrán, ahol a kísérőnk megtanította, hogyan lehet vizet fakasztani a dzsungel különböző növényeiből,



és bambuszból faragott egy fullos konyhai készletet is. Nem viccelek, csinált bögrét, tányért, kanalat, fogpiszkálót, rizsfőző edényt



és a legvégén száraz bambuszból tüzet csiholt.



Persze mindehhez egy nagyon király, kiélezett dzsungel-szablyát használt. Meg is kérdeztem tőle, mi van, ha ezt az ember otthon felejti és a dzsungel szélén található ABC-ben sem tud vásárolni, vagy, ha ne adj Isten, lezuhant és a repcsi romjai között sincs ilyen szerszám... Na akkor mi van? Biztosan sokan megkérdezték tőle, mert jó angolsággal rögtön rávágta, hogy: AZ BUKTA BARÁTOM. Gondolom minden amerikai katonának van ilyen kése, csak a magyar turista értetlenkedik. Finoman fogalmazva, a dzsungel picit meleg és nyirkos volt, szerencse, hogy két pólót vittem, mert ismeritek az amcsi légkondis szokásokat, keményen behűtöttek utána és ronggyá ázott az első pólóm, tuti megfáztam volna.

A dzsungel után a vadasparkba mentünk, kb. 3 órás program, kis vonattal, tigrises szafarival, szavanna látogatással, krokodil etetéssel és bennszülött tánccal. A tigrisek csirkét falatoztak a kocsijaink tetején. A krokodilok is belógatós módszerrel. Kísérőnk azt mondta, hogy több, mint 100 van belőlük. Beszéljenek helyettem a képek és a videók.



A nap végén Subic-ban kajáltunk, a tengerparton. Sajnos fürdőzésre nem került sor, de én térdig belementem a vízbe. Igen kellemes, kb. 28 fokos lehetett, kis feleségem is vígan, gondolkodás nélkül belegázolt volna. Szóval, teljesen más a kép, ha kimegy az ember a városból, nagyon örültem, hogy ez összejött. Kb. 3 hét múlva megyek vissza Manilába, remélem a másik irányba is kifigyelünk majd. Van egy tó Manila mellett, a közepén egy kis sziget, vulkánnal. Szívesen megnézném... Tudjátok mit, meg is fogom, és majd írok róla...

Sziasztok,
Csók a családomnak, hiányoztok
Boti, Apa, kinek mi... :-)

Vége a manilai 2 hétnek

Sziasztok!

Letelt a két manilai hét és megúsztam hasmenés nélkül. Sőt Takai-san-nal (ejtsd: Tákájszánnal) az utolsó napon bekagylóztunk. Nyers kagylót ettünk péntek este és nem lett baj. Ugyan óva intenek a japánok, hogy nyers halat kizárólag csak Japánban szabad enni, nem is beszélve a kagylóról, de képzeljétek akkora kagylókat kínáltak mint a fejem, így Takai-al úgy döntöttünk, hogy ezt nem lehet kihagyni, kipróbáljuk. Arra gondoltunk, ha baj lesz, a japó orvosságok majd helyrehoznak. Egyébként a szállodában csütörtökönként flekken estét, pénteken meg tengeri herkentyű estét tartanak. Csütörtökön a manilai japán kollégákkal munka utáni vacsorán és ivászaton voltunk, csak pénteken kajoltunk a szállodában és kagylóval ünnepeltük az utolsó estét. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, csak szóban tudom leírni, hogy a felszolgáló kukta vaskesztyűben, csavarhúzószerű eszközzel és fűrésszel szedte szét a kagylót. Spéci fűszerrel ettük, de szerintem a fűszeren kívül nem igazán volt íze.

Azt már írtam, hogy többségében csak szegény embereket és lerobban utcákat meg házakat láttam Manilában. Az előző hétvégén szállodai taxit fogadtam és a sofőr kíséretével körbementem a városban. Jelentősen változott a véleményem, mert sok szép hely is van Manilában. Rengeteg fényképet készítettem és nem tudom melyiket tegyem ide, ezért összeállítok egy kis gyűjteményt, böngészgessétek: A többarcú Manila.

A sofőr kísérőmmel nagyon összehaverkodtunk, meg is hívott magukhoz, azt mondta, ha legközelebb megyek látogassam meg a családját. Rommel Catapang a neve és álljon itt egy kép róla, meg a Toyota Vio-ról, amivel mászkáltunk. Nagyon rendes csávó, rengeteget dumáltunk és a városnézés végén elvitt egy bevásárlóközpontba is, ahol szandált kellet vennem a vasárnapi kirándulásomhoz (majd a következő bejegyzésben írok róla). A bevásárlóközpont gyakorlatilag teljesen hasonló mint az otthoniak, a különbség csupán a mérete. Manila legújabb bevásárlóhelyére vitt, (Mall of Asia) ami Ázsia egyik legnagyobbika. Képzeljetek el engem, enyhén borostásan, bermudagatyában, amint a képen látható koma kísér és viszi az éppen megvásárolt szandimat egy nejlonszatyorban. Kalap, kesztyű rajta volt végig, csak a gyorsétteremben vette le, ahova meghívtam. Ettől teljesen meghatódott, mert a japánok nem hívják a drivert (sofőr) sehova magukkal. Nos, picit "celebnek" éreztem magamat a kísérővel, de ezt rajtam kívül senki sem vette észre, ugyanis nem izgattam fel a filippínó társadalom egyetlen tagját sem. Nem baj, ha legközelebb alkalmam lesz elmegyek az otthonába, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen körülmények között él. Búcsúzásul még azt is elárulom, hogy a második hétre csatlakozó Takai-sant éppen Rommel barátunk hozta hétfőn a reptérről és annyira emlékezett rám, hogy megkérdezte japán kollégámtól, hogy ismer-e egy Kádár Botond nevű csávót. Ez keményen mellbe vágta Takai-sant, nem tudta elképzelni mit csináltam vagy mi történt velem, de hamarabb értesült hétvégi programomról, minthogy beszámolhattam volna róla neki. Nagyon éhes vagyok, lassan búcsúzom, megyek vacsizni, de folyt. köv. a közeli jövőben.

Sziasztok és Kingusnak külön millió puszi még egyszer,
Boti

Egerek az irodában

Sziasztok!

Érdekes dolog történt ma velem, muszáj megosztanom veletek. Az iroda, ahol dolgozom kb 500-600 m2 kb 100-120-an vagyunk, úgy japánosan, egy-csapatban mindenki. Bizony, nem lehet csak úgy internetezni meló helyet, hanem gyűrni kell. Vagy legalábbis úgy csinálni mintha gyűrnéd és szép Excel táblákat tenni a képernyőre, hogy azt higgyék csinálsz is valamit. Hoppá, eltértem a tárgytól...

Szóval... Azt már talán meséltem, hogy a szállodánk messze van a cégtől és mivel 7-re megyünk melózni, a busz reggel 6-kor indul. Ilyenkor ugyebár, reggel korán, nem éhes az ember, főleg az a HITACHI dolgozó nem az, aki előző este elfogyasztotta ingyenes, edd-meg-amit-csak-bírsz, svédasztalos - és nem mellékesen - fejedelmi vacsoráját. A szálloda nagyon profi, és minden napra szolgáltat egy tál gyümölcsöt, 4 palack ásványvizet, kekszet, kólát, jeges-teát. Mindezt (is) ingyen és bérmentve. A korai kelés, a bőséges vacsora és a fenti finomságok adottsága alapján, könnyen kitalálhatjátok, hogy mi a reggeli. Igen... jól gondoltátok: gyümölcs, keksz, ásványvíz, szépen becsomagolva az aktatáskába a kompjúter mellé, azzal a szándékkal, hogy majd az irodában délelőtt szépen bekapdossa az ember. Nincs ez velem sem másképpen, a mai nap elvittem magammal 1 narancsot, 2 almát, 2 csomag kekszet és 2 ásványvizet. Zárójelben jegyzem meg, hogy 2 számítógépet is viszek magammal, szóval gondolhatjátok, hogy néz ki a Samsonite notebooktáskám. De ez mind mellékes.

Az ideiglenesen kapott íróasztalom legalsó fiókjába reggel bestokiztam a két almát, a vizet a nap folyamán szép lassan megittam, a narancs hamar elfogyott a keksz meg ebéd utánra maradt. Délután meló közben eszembe jutott, hogy hoppá, van két finom almám. Tényleg nagyon finom. Gyorsan elő is kapom őket, hát mit látnak szemeim, valaki megkóstolta a drága "dájmond hoteles" almáimat. Nézegetem közelebbről, nézem a mellettem ülő csajszi fogazatát, de csak nem passzolt az alma hiányzó részéhez. Rám néz a kiscsaj, utána meg az almáimra, kivár egy kicsit, és pici mosollyal az orcáján mondja nyugodtan: "Jé megrágta az egér!" és dolgozik tovább. Semmi visítás vagy ordítás, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy "megkóstizta" az almámat az egér (szerinte patkány, angolul rat) oszt nyugodtan dolgozik tovább. Nézek megint, mondom, MI VAN????, viccelsz?? Szóval, nem te voltál, de alig hittem a füleimnek. És tényleg, ő ugyan angolul rat-nek hívta, ami ugyebár patkány, de azt azért nem hiszem. Persze kétségeim még vannak, mert elég jól tudnak angolul és azt, hogy MOUSE = EGÉR már az első angolórán tanulja az ember, de talán egy patkány a fél almámat is megette volna, szóval én inkább azt mondom egér. És igen, képzeljétek, a high-tech cégnél, a nagy irodában, a sok ember között az íróasztalok rejtett zugaiban vidám egerek (vagy patkányok) éldegélnek. A képen a bizonyíték.


Örömömben, a japán laptomomat otthagytam a fiókban, kíváncsi vagyok, megrágják-e a filippinó egerek (vagy patkányok). Nos lassan közeledik az éjfél, lefekszem, majd legközelebb beszámolok a laptomom sorsáról.

Üdv. mindenkinek
Hiányoztok,
Boti

Újra Manilában

Sziasztok!

Újra Manilában vagyok és csak remélem, hogy a múltkori gyomorbajom egyszeri alkalom volt, talán átestem az ázsiai kaja tűzkeresztségén. Most mindenképpen jobban vigyázok majd. A szálloda nem változott semmit, lassan hazajárok ide, egyre magasabb emeleteken kapok szobát (most a 21-en lakom), kezdenek megismerni a szállodások. Kicsit kezdem úgy érezni, mint amikor Budapestről Milánóba mentem többször ugyanabba szállodába. A szállodát leszámítva (Diamond Hotel Manila), kb. úgy lehet elképzelni, mintha Európán belül Svájcból Albániába menne az ember. Óriási szegénység kint az utcán, Koli-Barni korú kölkök már kéregetnek az autók között, rengetegen laknak nejlontakarók alatt elképesztő körülmények között, szomorú a kép az utcán. A statisztika szerint a filippínók 30%-a napi 1 dollárnál kevesebből él. Persze látni jómódúakat és kőgazdagokat is. A hétvégén kiruccanok majd készítek majd képeket és küldök is.

Szegénység ide vagy oda, a mentalitás teljesen más mint Japánban. Ott mindenki zárkózott, ha nem beszéled a nyelvet, minimális az esélyed haverkodásra. Itt bárkivel két perc alatt lehet beszélgetni, tudniillik mindenki beszél angolul. Az utcai táblák jelek is angolul vannak, rengeteg az angol adó és a természetük is latinos, érezni a spanyol hatást. Sőt itt Talmácsit is meg tudom nézni a tévében, Japánban erre semmi esélyem, csak basebal megy. ...Na jó néha egy kis japán foci.

Írtam már korábban, hogy a szálloda nagyon jó. A szobám kétszer akkora, mint Japánban a teljes lakásom és a HITACHI dolgozók továbbra is kiváltságokat élveznek. Az egyetlen baj, hogy egyedül nem szívesen megy ki az ember az utcára, ha többen vagyunk , akkor is csak a közelbe. De a hétvégén befizetek egy csoportos túrára és körbemegyek a városban. A hitachis "munkás-buszunk" pedig továbbra is nagyon-nagyon korán indul...

Üdv.
Mindenkinek
Egyelőre nem tudok képeket felrakni