Két hét telt el a legutóbbi bejegyzésem óta és továbbra is sok volt a munka, picit elmaradtam, de megpróbálom bepótolni. Az utóbbi idők történéseinek mindenképpen legkiemelkedőbbike Japán szent hegyének, a Fuji-san-nak (Fudzsi-szán) a megmászása, illetve az azt megelőző készülődés és a lejövetelt követő Japán-fürdő, majd a búcsú vacsora. A nyomaték kedvéért álljon itt egy kép a katarzisról: "A felkelő Nap, a felkelő Nap országának legmagasabb pontjáról". Ha már Japánban van az ember, akkor mindehhez a látványhoz kell egy rövidebb előkészület, némi erőlködés és egy nagy adag szerencse. A történet visszanyúlik a Japánba érkezésem előtti időkre, amikor már előre elterveztem, hogy az egyik fontos dolog, amit ittlétem alatt meg kellene tennem, az a Fuji-san megmászása. Akkor még csak egyszerűen Fuji volt csupán, most már a nagyobb tiszteletet kiérdemlő Fuji-san. Most, hogy már fent voltam a csúcsán, végigmentem két útvonalán, megtapintottam porzó kövezetét, éreztem lenti forróságát és fenti csípős hideg szelét, röviden a címbeli jelzővel illetem: "Misztikus, gigantikus salakkupac", a természet fantasztikus képződménye, amire fel kell menni, meg kell érinteni, látni és érezni kell.
És lássuk, hogyan állt ez össze. Egy évben, a Hegy megmászására picivel több, mint 2 hónap áll rendelkezésre. Hivatalosan július és augusztus a két hónap, amikor az
útvonalak nyitva állnak a turisták előtt, de kevéssel előtte és még szeptemberben is akadnak vállalkozók. Még az érkezésemkor kérdezték, hogy mit szeretnék megnézni Japánban, hova szeretnék eljutni, mire-fel többek között jeleztem, hogy ha lenne egy csapat, vagy akár bárki, aki 2010 nyarán felmegy a Hegyre, akkor csatlakoznék. Egy srác mondta, hogy ő volt ugyan tavaly, de ha nincs senki, eljönne velem. Ennyiben maradtunk, aztán július elsején a tévében is láttam a hivatalos nyitást és szóltam neki, hogy nekem július lenne jó, mert augusztusban hazamegyek. Picit vakarta a fejét és mondta, hogy ok, szól majd, hogy mikor jó neki. Kb. két héttel ezelőtt egy ebéd során az asztalnál valaki elkotyogta, hogy készül egy csapat a cégtől a Fuji-san-ra és ő is megy. Több sem kellett nekem, megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e, mondták persze. Ebéd után jeleztem, a túrához nem túl sok kedvet mutató kollégának, hogy hallottam megy a csapat, csatlakoznék. Meglepetésemre jelzi, ja, tényleg ő is tud róla. Néztem ki a fejemből, mondom magamban, "vazze, akkor miért nem szóltál, neked is meg nekem is egyszerűbb lenne, nem kell miattam feláldoznod magad, én meg egy nagyobb csapattal mehetek". Tipikusan japán viselkedés: inkább nem szólok, majd csak lesz valahogy. A lényeg azonban, hogy szerencsémre csatlakozhattam egy 13 fős csapathoz, akik az elejétől komolyan gondolták és szuper-precízen kivitelezték az egészet. A levelezgetések után, amiből én semmit sem értettem, 1 héttel a túra előtt tartottak egy megbeszélést.
Az egészet két profi túrázó srác, Tsutsumi és Yamada szervezte, akik már több keményebb helyen másztak hegyet. Innentől kezdve, ők voltak a vezetők (ahogy Áron mondaná, ők voltak a Bara-Sahib-ok :)), azt kellett tenni, amit ők mondtak, és mindezt akkor, amikor ők mondták. Erre még később visszatérek, volt egy-két, számomra vicces pillanat. A megbeszélésre mindenikek kiosztottak három lapot, az egyiken a program, percre pontosan, mikor melyik vonattal és busszal érkezünk a Hegyhez, mikor és milyen pihenőkkel jutunk fel a csúcsra. A második tartalmazta a túra kellékeit két csoportra bontva, a feltétlenül szükségesek és az önkéntesen vállaltak, a harmadik pedig a részletes térkép útvonala volt. Katzumura kollégámtól (akit én csak Kacor királynak szólítok) kaptam hátizsákot, esőálló túracuccot és egy kalapot. Egyedül túrabakancsot és fejen hordható elemlámpát kellett beszereznem. Megadták a bolt címét, az előző hét végén meg is vettem mindkettőt, befektettem egy profi túracipőbe.
Július 16-án reggel 6-kor találkoztunk Fujisawa-ban, onnan 2 óra vonat, majd 9 órakor indult a busz Fujinomiya-ból és 1 óra 45 perc alatt vitt fel minket 2400 méterre (borsós 3000Yenért), ahonnan a Fujinomiya útvonalon, délután 2-kor kezdtük a mászást. Mindenki számára a napfelkelte a leglényegesebb, amihez hajnali 4-re célszerű felérni. Két csoport van, van akik estefelé indulnak, éjjel másznak és hajnalra érnek fel, és vannak olyanok, mint a mi csapatunk is, akik a csúcs közelében megpihennek, alszanak egyet és másnap éjjel 2-kor indulnak tovább. Csapatunk két vezére komoly kiképzésben részesített bennünket, bemelegítés, nyújtás, hogyan vegyük a levegőt, mik a magaslati betegség előjeleli, stb., stb. Japán szokás szerint, ebben a csoportban ők voltak a főnökök, a többiek, meg kérdezgetés nélkül teljesítették a megtervezett lépéseket. Útközben az is kiderül, hogy még májusban, valahol a közelben, egy 1000 méter körüli hegyen készültek a túrára. A csapat tagja volt egy olasz srác Umberto, aki éppen az induláskor jeleztem nekem, hogy a közelben látott egy magyar címeres pólóban valakit. Nagyon megörültem és pár lépést gyorsabban tettem az illető felé, ezzel viszont beelőztem Yamada csoportvezetőnket, aki azonnal szólt, hogy ő a vezér, ő megy elől, senki sem előzhet. Mondom neki, nézd a szitu az, hogy én nem akarok főnök lenni, de az ott egy magyarnak tűnő koma, csak megkérdezem tényleg magyar-e. Nehezen ugyan, de engedélyt kaptam 20 méteres körzetelhagyásra :) És képzeljétek, újfent egy amerikaiba botlottam, aki magyar címeres pólóban flangált Japánban. Idős férfi volt, Budapesten járt korábban onnan a póló.
Még az indulás előtt vásároltam egy seprűnyélre emlékeztető botot, amit az egyes szinteken 200 Yenért le is pecsételtettem és a csoport minden tagjával aláírattam. Mindezt azzal a szándékkal, hogy ha darabokban is, de hazaviszem és talán az unokáimnak is meg tudom majd mutatni, hogy a papa ezzel járt a Fuji-san tetején. 16-án 5 óra alatt jutottunk fel a 3460 méteren, 9. szinten lévő menedékházba. Nagyon komótosan haladtunk, a két vezérünk felváltva vezette a csapatot a szintek között, 3-an voltak, akik csak nagyon lassan tudtak jönni, de éppen a komótosságnak az eredménye, hogy mindenki feljutott. Két kollégának fájt a feje a magaslat miatt az egyik csajszinak meg a térde kezdett tönkremenni. Egyáltalán nem volt hideg, 2400 méteren még kellemesen meleg, este a menedékháznál 9 fok volt.
Az 5 szinttől, ahonnan indultunk, a táj nagyon kopár, kisebb növények a nyári időszakban akadnak, de az volt az érzésem, mintha egy másik bolygón járnék. Jól kivehetően látszódtak az egyes lávafolyások, kisebb kavicsoktól autóméretű salaktömbökig mindenféle kövezet megtalálható, némelyik vörös, de többnyire fekete. A menedékházhoz du. 5 óra körül érkeztünk és addigra majdnem teljesen kitisztult az idő, a hegy csúcsát is jól lehetett látni. Esőre számítottunk, de szerencsénkre csak picit volt borult az idő. Este 6-kor vacsorát kaptunk, amire én egyáltalán nem számítottam, sőt a többiek jelezték, hogy hajnalban a reggeli meleg teával is benne foglaltatik a 7000Yenes menedékházi árban. Este még egy picit beszélgettünk, gyönyörű volt a kilátás fényképeztünk és 8-kor villanyoltás volt a házban. Vastag dunyha szintén járt, szerintem semmi panaszunk nem lehetett 3460 méter magasban, két vezérünk precízen megszervezte a túrát. A menedékház tele volt és hajnal 2-kor mindenki kelt, majd indultunk a csúcsra. Kint 4 fok volt, és az éjszakai mászók egész sora, a fejen hordható elemlámpásoknak köszönhetően kígyószerűen látszódott a völgy és a csúcs felé is. A reggeli miatt szerintem picit későn indultunk és kb. 1 óra kellett még csúcsig, éppen, hogy elértük a napfelkeltét. Elképesztő látvány volt, ahogyan pillanatról-pillanatra változtak a színek és a felhő-formák. A csúcson a szél miatt jóval hidegebb volt, de a látvány mindezt teljesen eltompította. A közvetlen napfelkelte viszonylag rövidebb ideig tart, az azt megelőző folyamatos átmenetet is látni kell. És látni kell, leírni nem lehet.
A napfelkelte miatt a kráter belsejét csak később szemléltük meg, érdekes alakzat, a naptól védett helyeken hóval borítva, de nem nagy szám. Elücsörögtünk reggel 8-ig a csúcson, fényképezgettünk, a kis szentélyben az utolsó pecsétet is megszereztem a botomra, majd a Gotemba útvonalon indultunk lefelé. Ez sokkal hosszabb 11 km, míg a felfelé utunk, csupán 4,5 km. Vezéreinket dicséri a választás, mert ez az útvonal sokkal könnyebb lefelé. A hosszúsága és egyhangú holdbéli salakmezeje miatt sokkal kevesebben jönnek felfelé, nem volt torlódás, szemben az előző nappal, amikor sokszor kellett várakozni a szűk szakaszoknál ha két, ellentétes irányban haladó csoport találkozott. Kb. 3,5 óra alatt le lehet jönni a hegyről ezen az útvonalon, de Ishida kolléganőnknek annyira fájt a lába, hogy ez nekünk közel 6 órába tellett.
Minden megállóhelyen pihentünk, 3000 méter körüli magasságban készült a kép a hegyi emberrel, aki eredetileg az északi Hokkaido szigetről, Sapporo mellől származik és 3 hónapot tölt nyáron a Fuji-n a menedékház üzemeltetésével. A kis házak ellátását lánctalpasokkal oldják meg, fent a csúcson is kapható minden, az árak egyenes arányban nőnek a magassággal. A kolléganőnk lába a legvégén teljesen kikészült, a végén vittük őt a hátunkon, én magam a nyakamba is vettem egy darabig, de végül leszenvedte magát. Izomláz és térdfájás elkerülése gyanánt előre felfegyverkeztem gyulladáscsökkentővel, de nem volt rá szükségem. Odaadtam neki egyet, amit el is vett, de nem használt el, mert saját orvossága is volt. Ezt az intermezzot csak azért mesélem el, mert jellemző japán viselkedésforma, hogy nem mondanak nemet. Inkább elveszi, szívélyesen megköszöni, nem mond nemet, de végül nem használja. Nem voltam szívbajos, mikor láttam, hogy a saját bogyóját szedegeti visszakértem, aztán italozás közben a vacsoránál mondtam is neki, hogy nekem nyugodtan mondhat nemet, teljesen OK, ha a saját gyógyszerében bízik. Vissza is kaptam a Flector-omat! Jó lesz, ha fáj valamim. A kirándulás bokáig érő salaktengerben végződött, szabályosan le lehet futni a hegyről, annyira mély a talaj, hogy megfogja az embert, talán nincs is még egy ekkora puha salakmező a Földön. A lejövetel szakaszain futókkal is találkoztunk, olyanokkal, akik felfele futottak. Volt egy nagyon kemény japán csávó ő is felfele futott, semmi nem volt nála, még vizet sem vitt magával. A nagy meglepetés akkor ért, amikor 1 óra múlva, lefele menet elfutott mellettünk. Állítólag futóversenyt is rendeznek a hegyen arra edzettek többen.
Visszaérve kereken 30 fokkal volt melegebb mint a csúcson, de még ennél is melegebb, pontosan 42 fokosak voltak azok a medencénk, amiben a végül megfürdőztünk Gotemba-ban. Erről és a vacsoráról, amivel az egész akció zárult a következő bejegyzésben írok, csupán egy képet mellékelek a záróakkordról, rajta az egyik főnökről és a fájós lábú csajsziról. Kb. éjjel 1/2 1-re értem vissza Fujisawa-ba...
És a képekÜdv. nektek, hiányoztok, de már csak alig 3 hét és megyek haza
Már régen írtam, most van egy kis időm megint. Éppen Manilában töltöm az aktuális 2 hetemet, annak is közbenső két szabadnapját, a szombatot meg a vasárnapot. Legérdekesebb esemény a héten, hogy a gyárból a kollégák elhívtak tollas-labdázni. Nagyon szeretek játszani, többször tollasoztam a haverokkal a BME tornatermében, de ezek közül a legutolsó talán másfél éve volt. Igazán nagyot nevettem volna, ha akkor valaki azt mondja, hogy a következő játékomra, a Fülöp-szigetek Santa Rosa nevű helységében kerül sor. De, ez van, soha nem tudhatod mi lesz 2 éven belül. Jó, ez nagy közhely, bocs, de most kikívánkozott. Itt a Fülöp-szigeteken a legnépszerűbb a kosárlabda. Ez picit vicces, mert a filippínók a legalacsonyabbak Ázsiában, de az amerikai hatás nagyon erős és itt a kosárlabda terjedt el. Japánban meg a baseball ugyebár. Az ország, a város, hasonló Brazíliához, nem értem miért nem fociznak. Az itteni srácok azt mondták, hogy fociznak páran, de az nagyon drága sportnak számít. Hogy miért, azt nem tudták megmondani, ők sem igazán értik, mindig mindent az amerikai hatással magyaráznak. Érdekes, így alakult. 
Én Manilából jövök ide le délre minden nap a hajnali 6 órakor induló szállodai kisbusszal, majd innen vissza a szállodába este 6 után. Reggel az út 1 óra, este vissza legalább másfél. A két hétből nettó egy napot a kisbuszon töltök. Általában zenehallgatással, bámészkodással, lassan becsukott szemmel én is oda tudnék vezetni. Apropó vezetés, képzeljétek, ma vezettem :). Megkértem a mai sofőrömet, ugyanaz az arc, akiről a múltkor írtam a korábbi bejegyzésben, Rommel Catapang, hadd álljak be a Toyota-val a parkolóhelyre. Simán engedte, sőt kézzel-lábbal integetett hogyan álljak be. Igazán megkedvelt a koma, rengeteget dumáltunk, jó borravalót adtam neki a múltkor is meg most is, rengeteget kérdez tőlem, hogy vannak nálunk a dolgok, autók, munka, időjárás, emberek, stb. Olyan, mint egy nagy óvodás. Ha pl. látja a japán listán, hogy én is jövök Japánból (csak, hogy tudjátok, ilyen is van, a japánok, mindent előre elrendeznek), ő jön ki reptérre elém. Még egy kis adalék a logisztikánkhoz, ha pl. valaki tovább bent marad dolgozni, vagy vacsorázni megy a gyáriakkal, akkor szól a kisbuszosnak, hogy nem jön vissza szállodába. Ilyenkor a visszaútra, vagy a gyári menedzserek, akik saját "driver"-rel rendelkeznek, kölcsönadnak egy "driver"-t autóstól, vagy a szállodának a taxiját rendeli a megadott helyre az ember. Én most nem "driver"-es menedzser-réteggel tollasoztam, így a második megoldás jutott részemül. Megmondtam a recepción reggel, mikor és hova jöjjenek értem, és jöttek. Persze mondanom sem kell, hogy Rommel barátom azonnal vállalkozott, sőt a megbeszélt este 7:30 helyett már 6-kor ott volt. Meg akarta nézni, hogy játszom. Nagyon jól esett a mozgás, sajnos Japánban nincs ilyen lehetőség, vagy én nem találtam meg, nem tudom. A csarnokban 32 fok volt és 70% páratartalom, 2 óra után olyan voltam mint, akit ruhástól vízbe dobtak, de nem baj, lassan 3 kilóval kevesebb vagyok, mint, amikor kijöttem. Ha a vállam bírja, jövő héten is megyek majd. 
Vasárnap picit újból kimentem Manilába, A Rizal Parkot néztem meg és Makati városrészt, ami a fő pénzügyi központ, sokkal tisztább és biztonságosabb, hasonló egy amerikai nagyváros belső képéhez. Ugyebár azt mondanom sem kell, hogy a kísérőm ki volt. Igen, kitaláltad, Rommel. Már pénteken megdumálta velem, hogy majd akkor visz ide-oda vasárnap. Kb 10-kor indultunk és igazán feldobta a napomat, amikor a Rizal parkban, a katonák fényképezése során összefutottam egy fiatal amerikai párral. Történt ugyanis, hogy kölcsönösen készítettünk fényképet egymásról, és Rommel haverommal, ők mag mint barát-barátnő együtt :). Megkérdeztem a csajt hova valósiak, mire mondja, hogy USA, nememlékszemmelyikállam stb. és visszakérdez. Hát én, mondom visszafogottan EUROPE, HUNGARY, erre majd összepisilte magát. Kiderült, hogy ott tanult és az egyik felmenője magyar, de sajnálkozva mondta, hogy csak annyit tud már csak mondnai, hogy "egészségedre". Annyira megörült nekem, hogy gyorsan készítettünk közös képet vele is, így lett nekem is egy "csajos" képem, de, tudjátok ezt majd jövő héten teszem közzé.
