Hol is lakom? Hogy is lakom?

A héten nem történt semmi különös. A nyári esős időszak közepén járunk, meleg párás idő van, izzadunk rendesen. Korábban küldtem pár e-mail-t a családnak és néhány képet is mellékeltem a kérómról. Most ezekből szemezgetek picit és felfrissítem, hogy megmaradjon a blogon is. Lassan 3 hónapja vagyok itt és a lakásomat Húsvét táján rendeztem be. Megörököltem néhány cuccot egy távozó japán kollégától, azokat szépen összeillesztettem, áttologattam őket egy számomra kedvesebb helyre, így picit otthonosabbá tettem a szobámat.

A használhatóság vagy a kényelem növelése érdekében kisebb változtatásokat kellett végeznem egyes berendezéseimen. Ilyen például a megörökölt asztal, amelyet kis termetű japánoknak, vagy gyermekeknek tervezhettek, mert igen alacsony és forgószékem legalacsonyabb pozíciójában is görnyednem kellett mellette. Beszereztem hát négy, kemény, óvodások építőelemének szánt poliuretánhab kockát és megemeltem az, így most már kényelmes.
Beköltözésem óta úgy érzem, mintha kollégista lennék, csak Schreck Gábor barátom nincs itt, akivel lehúztam 5 évet a Kármán koleszban. Ja, bocsánat és van saját "fürdőmodulom". Igen modulnak nevezem, mert nem igazi fürdőszoba. Szállodákba, apartmanokba telepítenek ilyen egységeket, több helyen láttam már hasonlót. Valójában a saját fürdőmodul is nagy luxusnak számít, hisz az apartmanház vagy munkásszállás, amiben én is menedéket kaptam a HITACHI menedzsereinek van fenntartva.
Együtt lakom az osztály vezetőjével és az igazgatóval is, akiknek családjaik ide két-háromszáz kilométerre élnek és ők csak hétvégén járnak haza. Sajnos az én fürdőmodulom egy régebbi változat és nem "fenékmosósós" WC-vel van felszerelve. Tanúsíthatom, hogy az szuper találmány, a munkahelyen ilyen van. Ugyan minden emeleten csak egy és néha küzdeni kell, emeletek között rohangálva, hogy találj egy üreset, de ha sikerül, megtérül a befektetett küzdelem. Egyébként a full-automata, fenékmosós WC mellett, emeletenként rendelkezésre áll két pottyantós is, ha minden foglalt és nem bírja az ember. Még nem próbáltam őket :). Visszatérve a lakásra, inkább hagyományos, angol WC-s fürdőmodul, mint közös zuhanyzó és slozi, ami egyébként a normál HITACHI dolgozóknak jár. Aki teheti bérel lakást, de nagyon drága, a többség "japán típusú munkásszálláson" lakik. Valójában jól megvagyok benne, nem kell nagyobb, könnyű takarítani és inkább csak alvásra használom. További jellegzetessége az itteni lakásoknak, hogy "rendkívül hamar alkalmazkodnak a kinti hőmérséklethez". Ha kint meleg van a lakásban is, ha kint hideg van, akkor bent is. Áprilisban, néha 10 fok volt kint éjszaka, azonnal bundabugyiban kellett aludni. Most, június végén, 28 fok körül van kint, a lakásban is ugyanannyi. Tuti biztos, hogy télen nagyon hideg lesz bent. Attila barátomtól, aki most a kaliforniai klímát élvezi, de lőtte 10 évet húzott le itt, örököltem pár háztartási eszközt. A melegszendvics készítője régi, de nagyon szuper. A porszívó brutális, sikerült vele feltépnem a laptopom Y és SHIFT billentyűjét, pedig csak 10 centiméterre közelítettem meg. A vasaló is jó, csupán egy kis vasalódeszkát kellett csak beszereznem, de ebben Katsumura segített.

A vasalás külön téma, sejtettem, hogy kis feleségem miért nem szereti csinálni, de most már megbizonyosodtam felőle. Pedig én csak magamra, ő meg 6 főre vasal (erre az évre csak 5-re). Javulok benne, de lassú vagyok és a minőség sem az igazi, viszont egy dolgot megtanultam.

A vasalás alapfeltétele a szakszerű teregetés. Soha nem értettem, hogy Csillus miért tökölődik annyit a teregetéssel. Ha segítettem, csak úgy feldobáltam a mosott a ruhát, később csak a zoknikat meg a bugyikat teregethettem ki. Most már értem, a vasalás miatt, ami nálam a képen látható mini-deszkán történik az Attiláéktól örökölt minivasalóval.

Subic, Fülöp-szigetek

Sziasztok!

Tegnap írtam, hogy a dzsungeles túráról is beszámolok, nos picit hamarabb hazaértem, megpróbálom röviden leírni. A HITACHI manilai cégénél amerikaiak is dolgoznak. A múlt héten ketten voltak és kitalálták, hogy elmennek a kisbuszukkal Subic-ba, ahol az egyikük, Russel, még a 70-es évek elején katonaként szolgált. Subic, és a hozzá tartozó öböl volt a második világháború után az egyik nagy amerikai katonai bázis, itt dolgozott Russel egy anyahajón, amikor én 3 éves voltam. Mondanom sem kell, hogy szívesen elfogadtam a meghívást, csak mivel nem készültem rá, szombaton a taxisofőrömmel szandált vásároltunk, de ezt a sztorit már ismeritek. Kísérőként csatlakozott hozzánk egy fülóp-szigeteki srác is, Rhodell. Manilától az út kb. 2,5 óra így korán reggel indultunk a szállodából. Rhodell kicsit másnapos volt a szombati tivornyája után, de a megbeszélt időben, reggel 7-kor ott volt a szálloda halljában. Előtte nézegettem a térképet és arra gondoltam, hogy elég rossz lehet az út mert nem tűnt távolinak Manilától. Mondták, hogy van "hájvéj", de nem igazán hittem benne, hogy végig autópálya. Hát rendesen ledöbbentem. Tuti fix, hogy itt is sokat kiloptak belőle és nem tudom mennyi idő alatt készült el, de jóra sikerült és a táj is gyönyörű volt. Az ide kapcsolódó albumban találtok képeket.

Az amcsik teljes kivonultak, jelenleg egy nagy koreai hajóépítő üzem, tengerpart, nemzeti parkosított dzsungel, ahol korábban az amerikaiak gyakorlatoztak és a Fülöp-szigetek egyik legnagyobb tigrisekkel és krokodilokkal teletűzdelt vadasparkja van itt. A félsziget nyugati oldala a szörfösök paradicsoma, de ott nem jártunk. Jártunk viszont dzsungel túrán, ahol a kísérőnk megtanította, hogyan lehet vizet fakasztani a dzsungel különböző növényeiből,



és bambuszból faragott egy fullos konyhai készletet is. Nem viccelek, csinált bögrét, tányért, kanalat, fogpiszkálót, rizsfőző edényt



és a legvégén száraz bambuszból tüzet csiholt.



Persze mindehhez egy nagyon király, kiélezett dzsungel-szablyát használt. Meg is kérdeztem tőle, mi van, ha ezt az ember otthon felejti és a dzsungel szélén található ABC-ben sem tud vásárolni, vagy, ha ne adj Isten, lezuhant és a repcsi romjai között sincs ilyen szerszám... Na akkor mi van? Biztosan sokan megkérdezték tőle, mert jó angolsággal rögtön rávágta, hogy: AZ BUKTA BARÁTOM. Gondolom minden amerikai katonának van ilyen kése, csak a magyar turista értetlenkedik. Finoman fogalmazva, a dzsungel picit meleg és nyirkos volt, szerencse, hogy két pólót vittem, mert ismeritek az amcsi légkondis szokásokat, keményen behűtöttek utána és ronggyá ázott az első pólóm, tuti megfáztam volna.

A dzsungel után a vadasparkba mentünk, kb. 3 órás program, kis vonattal, tigrises szafarival, szavanna látogatással, krokodil etetéssel és bennszülött tánccal. A tigrisek csirkét falatoztak a kocsijaink tetején. A krokodilok is belógatós módszerrel. Kísérőnk azt mondta, hogy több, mint 100 van belőlük. Beszéljenek helyettem a képek és a videók.



A nap végén Subic-ban kajáltunk, a tengerparton. Sajnos fürdőzésre nem került sor, de én térdig belementem a vízbe. Igen kellemes, kb. 28 fokos lehetett, kis feleségem is vígan, gondolkodás nélkül belegázolt volna. Szóval, teljesen más a kép, ha kimegy az ember a városból, nagyon örültem, hogy ez összejött. Kb. 3 hét múlva megyek vissza Manilába, remélem a másik irányba is kifigyelünk majd. Van egy tó Manila mellett, a közepén egy kis sziget, vulkánnal. Szívesen megnézném... Tudjátok mit, meg is fogom, és majd írok róla...

Sziasztok,
Csók a családomnak, hiányoztok
Boti, Apa, kinek mi... :-)

Vége a manilai 2 hétnek

Sziasztok!

Letelt a két manilai hét és megúsztam hasmenés nélkül. Sőt Takai-san-nal (ejtsd: Tákájszánnal) az utolsó napon bekagylóztunk. Nyers kagylót ettünk péntek este és nem lett baj. Ugyan óva intenek a japánok, hogy nyers halat kizárólag csak Japánban szabad enni, nem is beszélve a kagylóról, de képzeljétek akkora kagylókat kínáltak mint a fejem, így Takai-al úgy döntöttünk, hogy ezt nem lehet kihagyni, kipróbáljuk. Arra gondoltunk, ha baj lesz, a japó orvosságok majd helyrehoznak. Egyébként a szállodában csütörtökönként flekken estét, pénteken meg tengeri herkentyű estét tartanak. Csütörtökön a manilai japán kollégákkal munka utáni vacsorán és ivászaton voltunk, csak pénteken kajoltunk a szállodában és kagylóval ünnepeltük az utolsó estét. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, csak szóban tudom leírni, hogy a felszolgáló kukta vaskesztyűben, csavarhúzószerű eszközzel és fűrésszel szedte szét a kagylót. Spéci fűszerrel ettük, de szerintem a fűszeren kívül nem igazán volt íze.

Azt már írtam, hogy többségében csak szegény embereket és lerobban utcákat meg házakat láttam Manilában. Az előző hétvégén szállodai taxit fogadtam és a sofőr kíséretével körbementem a városban. Jelentősen változott a véleményem, mert sok szép hely is van Manilában. Rengeteg fényképet készítettem és nem tudom melyiket tegyem ide, ezért összeállítok egy kis gyűjteményt, böngészgessétek: A többarcú Manila.

A sofőr kísérőmmel nagyon összehaverkodtunk, meg is hívott magukhoz, azt mondta, ha legközelebb megyek látogassam meg a családját. Rommel Catapang a neve és álljon itt egy kép róla, meg a Toyota Vio-ról, amivel mászkáltunk. Nagyon rendes csávó, rengeteget dumáltunk és a városnézés végén elvitt egy bevásárlóközpontba is, ahol szandált kellet vennem a vasárnapi kirándulásomhoz (majd a következő bejegyzésben írok róla). A bevásárlóközpont gyakorlatilag teljesen hasonló mint az otthoniak, a különbség csupán a mérete. Manila legújabb bevásárlóhelyére vitt, (Mall of Asia) ami Ázsia egyik legnagyobbika. Képzeljetek el engem, enyhén borostásan, bermudagatyában, amint a képen látható koma kísér és viszi az éppen megvásárolt szandimat egy nejlonszatyorban. Kalap, kesztyű rajta volt végig, csak a gyorsétteremben vette le, ahova meghívtam. Ettől teljesen meghatódott, mert a japánok nem hívják a drivert (sofőr) sehova magukkal. Nos, picit "celebnek" éreztem magamat a kísérővel, de ezt rajtam kívül senki sem vette észre, ugyanis nem izgattam fel a filippínó társadalom egyetlen tagját sem. Nem baj, ha legközelebb alkalmam lesz elmegyek az otthonába, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen körülmények között él. Búcsúzásul még azt is elárulom, hogy a második hétre csatlakozó Takai-sant éppen Rommel barátunk hozta hétfőn a reptérről és annyira emlékezett rám, hogy megkérdezte japán kollégámtól, hogy ismer-e egy Kádár Botond nevű csávót. Ez keményen mellbe vágta Takai-sant, nem tudta elképzelni mit csináltam vagy mi történt velem, de hamarabb értesült hétvégi programomról, minthogy beszámolhattam volna róla neki. Nagyon éhes vagyok, lassan búcsúzom, megyek vacsizni, de folyt. köv. a közeli jövőben.

Sziasztok és Kingusnak külön millió puszi még egyszer,
Boti

Egerek az irodában

Sziasztok!

Érdekes dolog történt ma velem, muszáj megosztanom veletek. Az iroda, ahol dolgozom kb 500-600 m2 kb 100-120-an vagyunk, úgy japánosan, egy-csapatban mindenki. Bizony, nem lehet csak úgy internetezni meló helyet, hanem gyűrni kell. Vagy legalábbis úgy csinálni mintha gyűrnéd és szép Excel táblákat tenni a képernyőre, hogy azt higgyék csinálsz is valamit. Hoppá, eltértem a tárgytól...

Szóval... Azt már talán meséltem, hogy a szállodánk messze van a cégtől és mivel 7-re megyünk melózni, a busz reggel 6-kor indul. Ilyenkor ugyebár, reggel korán, nem éhes az ember, főleg az a HITACHI dolgozó nem az, aki előző este elfogyasztotta ingyenes, edd-meg-amit-csak-bírsz, svédasztalos - és nem mellékesen - fejedelmi vacsoráját. A szálloda nagyon profi, és minden napra szolgáltat egy tál gyümölcsöt, 4 palack ásványvizet, kekszet, kólát, jeges-teát. Mindezt (is) ingyen és bérmentve. A korai kelés, a bőséges vacsora és a fenti finomságok adottsága alapján, könnyen kitalálhatjátok, hogy mi a reggeli. Igen... jól gondoltátok: gyümölcs, keksz, ásványvíz, szépen becsomagolva az aktatáskába a kompjúter mellé, azzal a szándékkal, hogy majd az irodában délelőtt szépen bekapdossa az ember. Nincs ez velem sem másképpen, a mai nap elvittem magammal 1 narancsot, 2 almát, 2 csomag kekszet és 2 ásványvizet. Zárójelben jegyzem meg, hogy 2 számítógépet is viszek magammal, szóval gondolhatjátok, hogy néz ki a Samsonite notebooktáskám. De ez mind mellékes.

Az ideiglenesen kapott íróasztalom legalsó fiókjába reggel bestokiztam a két almát, a vizet a nap folyamán szép lassan megittam, a narancs hamar elfogyott a keksz meg ebéd utánra maradt. Délután meló közben eszembe jutott, hogy hoppá, van két finom almám. Tényleg nagyon finom. Gyorsan elő is kapom őket, hát mit látnak szemeim, valaki megkóstolta a drága "dájmond hoteles" almáimat. Nézegetem közelebbről, nézem a mellettem ülő csajszi fogazatát, de csak nem passzolt az alma hiányzó részéhez. Rám néz a kiscsaj, utána meg az almáimra, kivár egy kicsit, és pici mosollyal az orcáján mondja nyugodtan: "Jé megrágta az egér!" és dolgozik tovább. Semmi visítás vagy ordítás, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy "megkóstizta" az almámat az egér (szerinte patkány, angolul rat) oszt nyugodtan dolgozik tovább. Nézek megint, mondom, MI VAN????, viccelsz?? Szóval, nem te voltál, de alig hittem a füleimnek. És tényleg, ő ugyan angolul rat-nek hívta, ami ugyebár patkány, de azt azért nem hiszem. Persze kétségeim még vannak, mert elég jól tudnak angolul és azt, hogy MOUSE = EGÉR már az első angolórán tanulja az ember, de talán egy patkány a fél almámat is megette volna, szóval én inkább azt mondom egér. És igen, képzeljétek, a high-tech cégnél, a nagy irodában, a sok ember között az íróasztalok rejtett zugaiban vidám egerek (vagy patkányok) éldegélnek. A képen a bizonyíték.


Örömömben, a japán laptomomat otthagytam a fiókban, kíváncsi vagyok, megrágják-e a filippinó egerek (vagy patkányok). Nos lassan közeledik az éjfél, lefekszem, majd legközelebb beszámolok a laptomom sorsáról.

Üdv. mindenkinek
Hiányoztok,
Boti

Újra Manilában

Sziasztok!

Újra Manilában vagyok és csak remélem, hogy a múltkori gyomorbajom egyszeri alkalom volt, talán átestem az ázsiai kaja tűzkeresztségén. Most mindenképpen jobban vigyázok majd. A szálloda nem változott semmit, lassan hazajárok ide, egyre magasabb emeleteken kapok szobát (most a 21-en lakom), kezdenek megismerni a szállodások. Kicsit kezdem úgy érezni, mint amikor Budapestről Milánóba mentem többször ugyanabba szállodába. A szállodát leszámítva (Diamond Hotel Manila), kb. úgy lehet elképzelni, mintha Európán belül Svájcból Albániába menne az ember. Óriási szegénység kint az utcán, Koli-Barni korú kölkök már kéregetnek az autók között, rengetegen laknak nejlontakarók alatt elképesztő körülmények között, szomorú a kép az utcán. A statisztika szerint a filippínók 30%-a napi 1 dollárnál kevesebből él. Persze látni jómódúakat és kőgazdagokat is. A hétvégén kiruccanok majd készítek majd képeket és küldök is.

Szegénység ide vagy oda, a mentalitás teljesen más mint Japánban. Ott mindenki zárkózott, ha nem beszéled a nyelvet, minimális az esélyed haverkodásra. Itt bárkivel két perc alatt lehet beszélgetni, tudniillik mindenki beszél angolul. Az utcai táblák jelek is angolul vannak, rengeteg az angol adó és a természetük is latinos, érezni a spanyol hatást. Sőt itt Talmácsit is meg tudom nézni a tévében, Japánban erre semmi esélyem, csak basebal megy. ...Na jó néha egy kis japán foci.

Írtam már korábban, hogy a szálloda nagyon jó. A szobám kétszer akkora, mint Japánban a teljes lakásom és a HITACHI dolgozók továbbra is kiváltságokat élveznek. Az egyetlen baj, hogy egyedül nem szívesen megy ki az ember az utcára, ha többen vagyunk , akkor is csak a közelbe. De a hétvégén befizetek egy csoportos túrára és körbemegyek a városban. A hitachis "munkás-buszunk" pedig továbbra is nagyon-nagyon korán indul...

Üdv.
Mindenkinek
Egyelőre nem tudok képeket felrakni