Letelt a két manilai hét és megúsztam hasmenés nélkül. Sőt Takai-san-nal (ejtsd: Tákájszánnal) az utolsó napon bekagylóztunk. Nyers kagylót ettünk péntek este és nem lett baj. Ugyan óva intenek a japánok, hogy nyers halat kizárólag csak Japánban szabad enni, nem is beszélve a kagylóról, de képzeljétek akkora kagylókat kínáltak mint a fejem, így Takai-al úgy döntöttünk, hogy ezt nem lehet kihagyni, kipróbáljuk. Arra gondoltunk, ha baj lesz, a japó orvosságok majd helyrehoznak. Egyébként a szállodában csütörtökönként flekken estét, pénteken meg tengeri herkentyű estét tartanak. Csütörtökön a manilai japán kollégákkal munka utáni vacsorán és ivászaton voltunk, csak pénteken kajoltunk a szállodában és kagylóval ünnepeltük az utolsó estét. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, csak szóban tudom leírni, hogy a felszolgáló kukta vaskesztyűben, csavarhúzószerű eszközzel és fűrésszel szedte szét a kagylót. Spéci fűszerrel ettük, de szerintem a fűszeren kívül nem igazán volt íze.
Azt már írtam, hogy többségében csak szegény embereket és lerobban utcákat meg házakat láttam Manilában. Az előző hétvégén szállodai taxit fogadtam és a sofőr kíséretével körbementem a városban. Jelentősen változott a véleményem, mert sok szép hely is van Manilában. Rengeteg fényképet készítettem és nem tudom melyiket tegyem ide, ezért összeállítok egy kis gyűjteményt, böngészgessétek: A többarcú Manila.
A sofőr kísérőmmel nagyon összehaverkodtunk, meg is hívott magukhoz, azt mondta, ha legközelebb megyek látogassam meg a családját.
Rommel Catapang a neve és álljon itt egy kép róla, meg a Toyota Vio-ról, amivel mászkáltunk. Nagyon rendes csávó, rengeteget dumáltunk és a városnézés végén elvitt egy bevásárlóközpontba is, ahol szandált kellet vennem a vasárnapi kirándulásomhoz (majd a következő bejegyzésben írok róla). A bevásárlóközpont gyakorlatilag teljesen hasonló mint az otthoniak, a különbség csupán a mérete. Manila legújabb bevásárlóhelyére vitt, (Mall of Asia) ami Ázsia egyik legnagyobbika. Képzeljetek el engem, enyhén borostásan, bermudagatyában, amint a képen látható koma kísér és viszi az éppen megvásárolt szandimat egy nejlonszatyorban. Kalap, kesztyű rajta volt végig, csak a gyorsétteremben vette le, ahova meghívtam. Ettől teljesen meghatódott, mert a japánok nem hívják a drivert (sofőr) sehova magukkal. Nos, picit "celebnek" éreztem magamat a kísérővel, de ezt rajtam kívül senki sem vette észre, ugyanis nem izgattam fel a filippínó társadalom egyetlen tagját sem. Nem baj, ha legközelebb alkalmam lesz elmegyek az otthonába, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen körülmények között él. Búcsúzásul még azt is elárulom, hogy a második hétre csatlakozó Takai-sant éppen Rommel barátunk hozta hétfőn a reptérről és annyira emlékezett rám, hogy megkérdezte japán kollégámtól, hogy ismer-e egy Kádár Botond nevű csávót. Ez keményen mellbe vágta Takai-sant, nem tudta elképzelni mit csináltam vagy mi történt velem, de hamarabb értesült hétvégi programomról, minthogy beszámolhattam volna róla neki. Nagyon éhes vagyok, lassan búcsúzom, megyek vacsizni, de folyt. köv. a közeli jövőben. Sziasztok és Kingusnak külön millió puszi még egyszer,
Boti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése