Két hét telt el a legutóbbi bejegyzésem óta és továbbra is sok volt a munka, picit elmaradtam, de megpróbálom bepótolni. Az utóbbi idők történéseinek mindenképpen legkiemelkedőbbike Japán szent hegyének, a Fuji-san-nak (Fudzsi-szán) a megmászása, illetve az azt megelőző készülődés és a lejövetelt követő Japán-fürdő, majd a búcsú vacsora. A nyomaték kedvéért álljon itt egy kép a katarzisról: "A felkelő Nap, a felkelő Nap országának legmagasabb pontjáról". Ha már Japánban van az ember, akkor mindehhez a látványhoz kell egy rövidebb előkészület, némi erőlködés és egy nagy adag szerencse. A történet visszanyúlik a Japánba érkezésem előtti időkre, amikor már előre elterveztem, hogy az egyik fontos dolog, amit ittlétem alatt meg kellene tennem, az a Fuji-san megmászása. Akkor még csak egyszerűen Fuji volt csupán, most már a nagyobb tiszteletet kiérdemlő Fuji-san. Most, hogy már fent voltam a csúcsán, végigmentem két útvonalán, megtapintottam porzó kövezetét, éreztem lenti forróságát és fenti csípős hideg szelét, röviden a címbeli jelzővel illetem: "Misztikus, gigantikus salakkupac", a természet fantasztikus képződménye, amire fel kell menni, meg kell érinteni, látni és érezni kell.
És lássuk, hogyan állt ez össze. Egy évben, a Hegy megmászására picivel több, mint 2 hónap áll rendelkezésre. Hivatalosan július és augusztus a két hónap, amikor az
útvonalak nyitva állnak a turisták előtt, de kevéssel előtte és még szeptemberben is akadnak vállalkozók. Még az érkezésemkor kérdezték, hogy mit szeretnék megnézni Japánban, hova szeretnék eljutni, mire-fel többek között jeleztem, hogy ha lenne egy csapat, vagy akár bárki, aki 2010 nyarán felmegy a Hegyre, akkor csatlakoznék. Egy srác mondta, hogy ő volt ugyan tavaly, de ha nincs senki, eljönne velem. Ennyiben maradtunk, aztán július elsején a tévében is láttam a hivatalos nyitást és szóltam neki, hogy nekem július lenne jó, mert augusztusban hazamegyek. Picit vakarta a fejét és mondta, hogy ok, szól majd, hogy mikor jó neki. Kb. két héttel ezelőtt egy ebéd során az asztalnál valaki elkotyogta, hogy készül egy csapat a cégtől a Fuji-san-ra és ő is megy. Több sem kellett nekem, megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e, mondták persze. Ebéd után jeleztem, a túrához nem túl sok kedvet mutató kollégának, hogy hallottam megy a csapat, csatlakoznék. Meglepetésemre jelzi, ja, tényleg ő is tud róla. Néztem ki a fejemből, mondom magamban, "vazze, akkor miért nem szóltál, neked is meg nekem is egyszerűbb lenne, nem kell miattam feláldoznod magad, én meg egy nagyobb csapattal mehetek". Tipikusan japán viselkedés: inkább nem szólok, majd csak lesz valahogy. A lényeg azonban, hogy szerencsémre csatlakozhattam egy 13 fős csapathoz, akik az elejétől komolyan gondolták és szuper-precízen kivitelezték az egészet. A levelezgetések után, amiből én semmit sem értettem, 1 héttel a túra előtt tartottak egy megbeszélést.
Az egészet két profi túrázó srác, Tsutsumi és Yamada szervezte, akik már több keményebb helyen másztak hegyet. Innentől kezdve, ők voltak a vezetők (ahogy Áron mondaná, ők voltak a Bara-Sahib-ok :)), azt kellett tenni, amit ők mondtak, és mindezt akkor, amikor ők mondták. Erre még később visszatérek, volt egy-két, számomra vicces pillanat. A megbeszélésre mindenikek kiosztottak három lapot, az egyiken a program, percre pontosan, mikor melyik vonattal és busszal érkezünk a Hegyhez, mikor és milyen pihenőkkel jutunk fel a csúcsra. A második tartalmazta a túra kellékeit két csoportra bontva, a feltétlenül szükségesek és az önkéntesen vállaltak, a harmadik pedig a részletes térkép útvonala volt. Katzumura kollégámtól (akit én csak Kacor királynak szólítok) kaptam hátizsákot, esőálló túracuccot és egy kalapot. Egyedül túrabakancsot és fejen hordható elemlámpát kellett beszereznem. Megadták a bolt címét, az előző hét végén meg is vettem mindkettőt, befektettem egy profi túracipőbe.
Július 16-án reggel 6-kor találkoztunk Fujisawa-ban, onnan 2 óra vonat, majd 9 órakor indult a busz Fujinomiya-ból és 1 óra 45 perc alatt vitt fel minket 2400 méterre (borsós 3000Yenért), ahonnan a Fujinomiya útvonalon, délután 2-kor kezdtük a mászást. Mindenki számára a napfelkelte a leglényegesebb, amihez hajnali 4-re célszerű felérni. Két csoport van, van akik estefelé indulnak, éjjel másznak és hajnalra érnek fel, és vannak olyanok, mint a mi csapatunk is, akik a csúcs közelében megpihennek, alszanak egyet és másnap éjjel 2-kor indulnak tovább. Csapatunk két vezére komoly kiképzésben részesített bennünket, bemelegítés, nyújtás, hogyan vegyük a levegőt, mik a magaslati betegség előjeleli, stb., stb. Japán szokás szerint, ebben a csoportban ők voltak a főnökök, a többiek, meg kérdezgetés nélkül teljesítették a megtervezett lépéseket. Útközben az is kiderül, hogy még májusban, valahol a közelben, egy 1000 méter körüli hegyen készültek a túrára. A csapat tagja volt egy olasz srác Umberto, aki éppen az induláskor jeleztem nekem, hogy a közelben látott egy magyar címeres pólóban valakit. Nagyon megörültem és pár lépést gyorsabban tettem az illető felé, ezzel viszont beelőztem Yamada csoportvezetőnket, aki azonnal szólt, hogy ő a vezér, ő megy elől, senki sem előzhet. Mondom neki, nézd a szitu az, hogy én nem akarok főnök lenni, de az ott egy magyarnak tűnő koma, csak megkérdezem tényleg magyar-e. Nehezen ugyan, de engedélyt kaptam 20 méteres körzetelhagyásra :) És képzeljétek, újfent egy amerikaiba botlottam, aki magyar címeres pólóban flangált Japánban. Idős férfi volt, Budapesten járt korábban onnan a póló.
Még az indulás előtt vásároltam egy seprűnyélre emlékeztető botot, amit az egyes szinteken 200 Yenért le is pecsételtettem és a csoport minden tagjával aláírattam. Mindezt azzal a szándékkal, hogy ha darabokban is, de hazaviszem és talán az unokáimnak is meg tudom majd mutatni, hogy a papa ezzel járt a Fuji-san tetején. 16-án 5 óra alatt jutottunk fel a 3460 méteren, 9. szinten lévő menedékházba. Nagyon komótosan haladtunk, a két vezérünk felváltva vezette a csapatot a szintek között, 3-an voltak, akik csak nagyon lassan tudtak jönni, de éppen a komótosságnak az eredménye, hogy mindenki feljutott. Két kollégának fájt a feje a magaslat miatt az egyik csajszinak meg a térde kezdett tönkremenni. Egyáltalán nem volt hideg, 2400 méteren még kellemesen meleg, este a menedékháznál 9 fok volt.
Az 5 szinttől, ahonnan indultunk, a táj nagyon kopár, kisebb növények a nyári időszakban akadnak, de az volt az érzésem, mintha egy másik bolygón járnék. Jól kivehetően látszódtak az egyes lávafolyások, kisebb kavicsoktól autóméretű salaktömbökig mindenféle kövezet megtalálható, némelyik vörös, de többnyire fekete. A menedékházhoz du. 5 óra körül érkeztünk és addigra majdnem teljesen kitisztult az idő, a hegy csúcsát is jól lehetett látni. Esőre számítottunk, de szerencsénkre csak picit volt borult az idő. Este 6-kor vacsorát kaptunk, amire én egyáltalán nem számítottam, sőt a többiek jelezték, hogy hajnalban a reggeli meleg teával is benne foglaltatik a 7000Yenes menedékházi árban. Este még egy picit beszélgettünk, gyönyörű volt a kilátás fényképeztünk és 8-kor villanyoltás volt a házban. Vastag dunyha szintén járt, szerintem semmi panaszunk nem lehetett 3460 méter magasban, két vezérünk precízen megszervezte a túrát. A menedékház tele volt és hajnal 2-kor mindenki kelt, majd indultunk a csúcsra. Kint 4 fok volt, és az éjszakai mászók egész sora, a fejen hordható elemlámpásoknak köszönhetően kígyószerűen látszódott a völgy és a csúcs felé is. A reggeli miatt szerintem picit későn indultunk és kb. 1 óra kellett még csúcsig, éppen, hogy elértük a napfelkeltét. Elképesztő látvány volt, ahogyan pillanatról-pillanatra változtak a színek és a felhő-formák. A csúcson a szél miatt jóval hidegebb volt, de a látvány mindezt teljesen eltompította. A közvetlen napfelkelte viszonylag rövidebb ideig tart, az azt megelőző folyamatos átmenetet is látni kell. És látni kell, leírni nem lehet.
A napfelkelte miatt a kráter belsejét csak később szemléltük meg, érdekes alakzat, a naptól védett helyeken hóval borítva, de nem nagy szám. Elücsörögtünk reggel 8-ig a csúcson, fényképezgettünk, a kis szentélyben az utolsó pecsétet is megszereztem a botomra, majd a Gotemba útvonalon indultunk lefelé. Ez sokkal hosszabb 11 km, míg a felfelé utunk, csupán 4,5 km. Vezéreinket dicséri a választás, mert ez az útvonal sokkal könnyebb lefelé. A hosszúsága és egyhangú holdbéli salakmezeje miatt sokkal kevesebben jönnek felfelé, nem volt torlódás, szemben az előző nappal, amikor sokszor kellett várakozni a szűk szakaszoknál ha két, ellentétes irányban haladó csoport találkozott. Kb. 3,5 óra alatt le lehet jönni a hegyről ezen az útvonalon, de Ishida kolléganőnknek annyira fájt a lába, hogy ez nekünk közel 6 órába tellett.
Minden megállóhelyen pihentünk, 3000 méter körüli magasságban készült a kép a hegyi emberrel, aki eredetileg az északi Hokkaido szigetről, Sapporo mellől származik és 3 hónapot tölt nyáron a Fuji-n a menedékház üzemeltetésével. A kis házak ellátását lánctalpasokkal oldják meg, fent a csúcson is kapható minden, az árak egyenes arányban nőnek a magassággal. A kolléganőnk lába a legvégén teljesen kikészült, a végén vittük őt a hátunkon, én magam a nyakamba is vettem egy darabig, de végül leszenvedte magát. Izomláz és térdfájás elkerülése gyanánt előre felfegyverkeztem gyulladáscsökkentővel, de nem volt rá szükségem. Odaadtam neki egyet, amit el is vett, de nem használt el, mert saját orvossága is volt. Ezt az intermezzot csak azért mesélem el, mert jellemző japán viselkedésforma, hogy nem mondanak nemet. Inkább elveszi, szívélyesen megköszöni, nem mond nemet, de végül nem használja. Nem voltam szívbajos, mikor láttam, hogy a saját bogyóját szedegeti visszakértem, aztán italozás közben a vacsoránál mondtam is neki, hogy nekem nyugodtan mondhat nemet, teljesen OK, ha a saját gyógyszerében bízik. Vissza is kaptam a Flector-omat! Jó lesz, ha fáj valamim. A kirándulás bokáig érő salaktengerben végződött, szabályosan le lehet futni a hegyről, annyira mély a talaj, hogy megfogja az embert, talán nincs is még egy ekkora puha salakmező a Földön. A lejövetel szakaszain futókkal is találkoztunk, olyanokkal, akik felfele futottak. Volt egy nagyon kemény japán csávó ő is felfele futott, semmi nem volt nála, még vizet sem vitt magával. A nagy meglepetés akkor ért, amikor 1 óra múlva, lefele menet elfutott mellettünk. Állítólag futóversenyt is rendeznek a hegyen arra edzettek többen.
Visszaérve kereken 30 fokkal volt melegebb mint a csúcson, de még ennél is melegebb, pontosan 42 fokosak voltak azok a medencénk, amiben a végül megfürdőztünk Gotemba-ban. Erről és a vacsoráról, amivel az egész akció zárult a következő bejegyzésben írok, csupán egy képet mellékelek a záróakkordról, rajta az egyik főnökről és a fájós lábú csajsziról. Kb. éjjel 1/2 1-re értem vissza Fujisawa-ba...
És a képekÜdv. nektek, hiányoztok, de már csak alig 3 hét és megyek haza
7:40-körül sétálok ki a Fujisawa-Hommachi állomáshoz, ez kb 5 percre van, vagy elsétálok a Fujisawa állomásra, ami 15-20 perc. Időjárástól és kedvemtől függ. Már induláskor mp3 lejátszóról indul a zenehallgatás. A vonatok nagyon sűrűn járnak. Fujisawa-ból kb. 12 perc a vonat Totsuka-ra, ami Yokohama Kispestje, itt van az irodánk. Az ottani állomásról szintén 15 perc a séta. Visszatérve egy picit a vonatozásra; a vonatok sűrűsége reggel 8 körül így néz ki: 7:59, 8:02, 8:05, 8:08, 8:11. Ide tartozik még, hogy egy vonat 12 q--va hosszú kocsiból áll, iszonyat mennyiségű embert el tud vinni. Gyatra magyar gondolkozásommal egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egy japán sorstárs miért rohan ilyenkor a vonat után. Azt hiszem 3 hónap után jöttem rá a titokra. A felsorolt vonatok közül van egy, aminek a végállomása nem a Tokyo főpályaudvar, talán az után rohannak az emberek. Aztán kérem szépen itt van a tülekedés. 
Ebben a japánok elképesztően profik. Minél idősebb valaki, annál jobb tolakodó. Iszonyat, hogy egy fitt japán anyóka, hogy kenterbe ver egy fiatal csókát tolakodásból. Reggel a vonatba beszállásnál el kell felejteni a japán udvariasságot, ha nem koncentrálsz lemaradhatsz. Viszont van egy dolog, amire még a mai napig nem jöttem rá. Tolakodás csak az állomás lépcsőlejárataihoz közeli kocsiknál van, de ott nagyon durva. Ha az ember elsétál a vonat végéhez vagy az elejéhez, sima ügy a közlekedés, szellősen állnak, beszállás, kiszállás egyszerű. Én ezt választom és nem értem mások miért nem ezt teszik. 
Akkor egy kis késés is annyira bezavar, hogy szinte lehetetlen közlekedni, óriási tömeg alakul ki. A tolakodás ellőtt a sorban állás mindig megtörténik. Itt jön a következő csavar, amit én zöldfülűként az első napon beszippantottam. A peronon az idő múlásával több sor alakul ki, és a kötelezően kialakítandó sorokat szintén kis nyilakkal jelzik a peron aljazatán. Van olyan sor, amely rögtön tülekedik az éppen érkező szerelvénynél és van olyan, amelyik meg sem mozdul, annak ellenére, hogy bőven lenne hely a vonatban. Első nap én egy ilyet választottam és nem igazán értettem, hogy miért nem szállnak be az előttem levők. Kikerültem őket és a következő vonattal elmentem. A nem mozduló sort többször észleltem, mígnem az egyik nap picit később érkeztem az állomásra és a 8:11-es vonat teljesen üresen gördült be. 
A sor "mint az állat" rontott az üres szerelvényre. Itt a közelharc az ülőhelyekért megy, tudniillik a többség Tokyo-ba megy, ami közel egy óra és ülve ugyebár, jó japán szokás szerint, mégis csak jobb szundikálni. Kor és nem, nem szokott számítani, ha valaki megkaparintott egy helyet, azt nem adja fel a leszállásig. A kocsik végében van fenntartott hely az időseknek és anyukáknak, de nem mindig ők ülnek itt. A népek a vonatban vagy alszanak, vagy a telefonjaikat, netán a játékkonzoljukat baszkurálják és van egy rész, aki olvas. Nekünk elképzelhetetlen, de soha senki nem telefonál és egy telefon sem csörög. Ha jó az idő, úgy mint például ma, a Fujisawa állomásból és a vonatút egy részén is látható a Fuji csúcsa. Erről készítettem ma egy jó képet. Közelinek tűnik, de több mint 120 km-re van :) Szóval nagyon magas és én az idén, július 16-án voltam a tetején. Éjfél van, lassan megyek lefeküdni, a munkanapomat majd befejezem otthonról.
