Közeledik a vége

Kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, sajnos nincs sok időm írni. Szumma 4 napom van/volt, hogy leszereljek a cégnél, kipakoljak a lakásból és elintézzek mindent, mindezt úgy, hogy a három nap közben normál munkanap és át kell adnom a munkámat a kollégáknak. Viszont nem panaszkodom, mert minden este nomikai, búcsúzás a barátoktól, kollégáktól.

Túl gyorsan jött minden, 1 éve úgy volt, hogy 1 évre jövök, amit a nemrég fejeltünk meg 3 héttel, de a cég körüli helyzet és a Japánban történtek visszacsináltak 1 évre. 26-án kiköltözöm, egy éjszakát alszom szállodában és 27 reggel indulok ki a reptérre Yokohama-ból. Tegnap leszereltem a szobámat, ami az elmúlt 12 hónapban az egyetemi éveimre emlékeztetett. A takarón és a párnán kívül mindent egy korábbi lakótól örököltem, most próbálom én is átpasszolni másnak. Két-három doboz biztosan postán megy majd haza, mert képtelen vagyok összepasszírozni mindent. Látszik, hogy öregszem, túl sok kelléket hoztam magammal és itt is vásároltam néhány cuccot, pluszban, tülekedés alakult ki a szabad résekért a bőröndömben, már többen is jelezték, hogy legyek szíves hagyni egy kis helyet az ajándékuknak.

Kyoto nagyon szép volt, szegény kis feleségem, kimaradt belőle, de ha nem is ilyen távol, megpróbáljuk a közeljövőben bepótolni egy még meg nem látogatott országban. Majd felteszek egy képgyűjteményt is Kyoto-ról, de csak, ha hazaértem, mert nem lesz időm itt összeválogatni. Csupán ízelítőül osztok meg itt egyet veletek.

A nukleáris hajcihő sajnos tovább tart, fogalmam sincs mikor ér véget. A tévében a reaktorok sematikus ábráját, a gyerekek étkeztetését, fogmosását ismertető folyamat képei és az erőmű környezetéből származó, nem fogyasztható javak listája váltotta fel. A stúdiókban az atomtudósok helyet cseréltek biológusokkal és táplálkozás szakértőkkel. Folyamatosan beszámolnak a mentési munkálatokról, a főutakat letakarították, picit normalizálódik a helyzet északon is, mindent beosztanak testvériesen. Az áramkorlátozás érvényben van, de éppen ma olvastam, hogy nem igazságos, ezért lehet, hogy Tokyo eddig be nem vont körzetei is bekerülnek a megvonási halmazba. A délnyugatiak adnának áramot, de ott 60Hz, it meg 50Hz frekvenciájú a hálózat. Nem néztem utána, hogy ennek pontosan mi az oka, de el van cseszve rendesen, főleg úgy, hogy Japán mindig is egy ország volt és csupán 4-szer akkora, mint Magyarország, nem nagy kiterjedésű, nem tudom miért alakult így. Ha valaki esetleg tudja vagy utánanéz, megírhatja kommentben, érdekelne.

A közvetlen környezetemben nem változott semmi, itt semmilyen vízkorlátozás nincs, de én már 1 hete bespájzoltam vízből, sörből és tejből, simán kitart még 2 napig. A mai ebédemben volt ugyan egy kis brokkoli, remélem délről érkezett, de ha netán fukushimai cucc volt és nem rég szedték, akkor majd beindítom a reptéri szkennereket Európában. Amúgy a sugárzással nekem semmi bajom, nagyon sajnálom a fukushimai és az ibarakiakat, de 100%-os vagyok benne, hogy a távolság miatt engem és az ittenieket csak minimálisan érint, erről tegnap a magyar rádióban is volt egy jó riport. Picit biztosan magasabb a szint az alapértéknél és az is biztos, hogy néha erre fúj egy aktívabb felhőt, de ez még messze nem okozhat semmilyen problémát, még akkor sem, ha teljesen meztelenül kint állnék a szabadban 3 hónapig. Személy szerint jobban izgatnak a földrengések, nem hagytak alább és ma is volt már kettő. Tegnap éjszaka a telefonom is beriasztott, pont egy órával az után, hogy elaludtam. Lehet, hogy el tudjátok képzelni, de ennél kellemetlenebb ébresztés nincs. A telefon szirénázó hangot ad, (holnap leköszönök és leadom, nem lesz rá több lehetősége, úgy kell neki) első pillanatban fogalmad sincs, honnan jön ez a szörnyű hang. Miután rájöttél, már kezd mozogni minden, te meg abban reménykedsz, hogy csak rövid lesz. Mire felöltöznél, vagy asztal alá bújnál vagy netán bármit is elkezdenél a kábult agyaddal már vége is van. Utána picit figyelsz, hogy szirénáznak-e a cunami veszély miatt vagy netán indulnak az emberek és ha nem, akkor visszapihensz és próbálsz újra elaludni. Nem egyszerű feladat, főleg úgy, hogy egy éjszaka akár kétszer is végigcsinálod. Sokszor előfordul, hogy a mobil szirénázik, és nem mozdul semmi, meg olyan is, hogy mozog, és nem szirénázik előtte, mint példádul annál a BIZONYOSNÁL, nem jelezte előre.

Szóval minden rendben velem, nem unatkozom, és könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem Japán földről. Most, hogy sebesen közeleg a hazamenetelem napja, néha végiggondolom, milyen élményeim voltak. Sokszor túl késő volt már, fáradt voltam a laptophoz ülni vagy elfelejtettem valamit, ezért kimaradt a beszámolómból. Ha majd otthon leszek és kifújom magamat, átlapozom a képeket és megpróbálom bepótolni, ami kimaradt. Mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat, a biztatást és a támogatást, az utolsó időszakban nem kevés, erős érzésekkel telített tapasztalat gyülemlett fel bennem, bőven lesz mit mesélnem, soha nem fogom elfelejteni.

És persze kösz a pereputtyomnak, főleg a pereputtyom otthon maradt vezérének (messze neki volt a legnehezebb dolga az egy év alatt), meg a nagy családnak. Ők mind magukra ismernek, tudják, hogy kik, ez a blog is eredetileg nekik készült. Nemsokára viszlát otthon!

Yokohama, 2011. március 24.
Boti, Botkó, Apa, Apci, Apuci, Fafik... Kinek mi

Kyoto 2. nap

Kyoto nem annyira nagy város, aminek a körbejárásához sokat kellene tömeg-közlekedni, de nagyobb annál, hogy gyalogosan teljesen bejárhassuk. Első nap sokat gyalogoltam, de több helyre nem jutottam el. Akkor este gondoltam, milyen jó is lenne biciklivel közlekedni, így az ötletet tegnap tettek követték. Találtam is kölcsönzőt, amit egy nagyon szimpatikus japán srác vezet, nem volt nehéz összehaverkodni vele. Masato-nak hívják, fél éve költözött Kyoto-ba, mert nagyon szereti a várost. Felesége is van, de ő még Saitama-ban, Tokyo mellett maradt, talán valamikor leköltözik ide ő is, havonta egyszer találkoznak (japán módi :-). Ez a Masato gyerek gondolt egyet és nyitott egy biciklikölcsönzőt Kyotoban. Az üzletet egy 73 éves öreg kimonó tervező és készítőtől kapta ingyen használatra, aminek a fejében most éppen az öreg bácsika weboldalát készíti. Három fajta bringája volt, normál, elektromos és sportos elektromos kerékpár. Soha nem próbáltam elektromos biciklit, és azt is tudtam, hogy Kyoto keleti oldala igencsak dimbes-dombos ezért az elektromos mellett döntöttem. Ha lúd, legyen kövér alapon, a sportos elektromosat választottam, ami ránézésre is profibbnak tűnt. Mondtam Masatonak egy ilyet kérek, ő meg szólt, hogy csak 3 órára béreljem, mert jönni fog az eső. Kitöltöttem egy papírt, előre kifizettem az 1200Yent, de semmi kaució, semmi akta fénymásolás, egyszerűen megmutatta, hogy működik és kérte, hogy délutánra hozzam vissza, én meg vihettem. Az eco mode-ban elvileg 40 km-t lehet vele rásegítéssel tekerni, 3 sebességes és úgy megy fel a hegyre mint az álom. 3 óra alatt be tudtam vele járni majdnem a teljes keleti oldalt, de sajnos tényleg megérkezett az eső és még 4 óra előtt visszavittem.

Aztán megbeszéltem Masato-val, hogy este találkozunk és közösen vacsorázunk. El is vitt egy kis japán étterembe, ahol a oden, sashimi és tempura volt fogás, sörrel és sake-val öblítve. Vacsora után a kedvenc koktél bárjában vezettünk le, majd én szálloda fele jövet még megnéztem a Sunderland-Liverpool meccset egy hangulatos pub-ban egy török, egy angol és egy ír sráccal közösen. Megint késői lefekvés lett belőle, de ma még mindig esik az eső. Kyoto továbbra is szép, annak ellenére, hogy megszámlálhatatlan buddhista temploma és sintó szentélye van, sokszor picit olyan érzésem van, mintha egy európai városban lennék. Rengeteg képem van, szortírozok majd és felteszem őket, de ahhoz több idő kell.

Yakitori egy hétre RÁ

Tegnap este kimaradtam, de köszönöm a hozzászólásokat, továbbra is minden ok, sőt. "A FÖLDRENGÉS" hetén terveztük annak a kolléganőnek a nomikai party-ját, aki nemrég egy fokkal feljebb lépet a hierarchiában. Ez itt mindig nagyon fontos mérföldkő és nem utolsó sorban jó ok az ünneplésre. Úgy ítéltük meg, hogy a katasztrófa egyhetes születésnapján normalizálódott már annyira, ami megengedi a buli bepótolását. Az áramkimaradás miatt hamarabb végeztünk, és Yokohama Kannai körzetében egy kifejezettem csirkehúsra specializálódott étteremben ünnepeltünk, majd ezt egy közelben lévő olasz borozóban zártuk le. Rengeteg csirke készítményt próbáltunk ki, nyerstől kezdve (csirke sashimi), a rizzsel, szakéval kombinált darált pipihúson keresztül (soboro) a torikawaig, ami a mi esetünkben sült csirkebőr pici szeletekre vágott és hagymással zöldséggel kevert elegye volt. Természetesen a jobban ismert yakitori sem maradt ki. Túl sokat nem akarok róla írni, inkább felrakok pár képet az atomfelhőtől rettegő csoportunkról. A borozóban egy táncos csapattal futottunk össze, akik szülinapot ünnepeltek, így a végén közös erővel ünnepeltünk. Picit becsíptem és csak hajnal 2-re értem haza. Ez nem lett volna különösebben baj, de 5 óra előtt keltem, mert tegnap délután sikerült előrehozni a kyotoi utat mától-keddig. A reggel nem volt egyszerű, de mire ezt írom már bejártam a kyotoi császári palota környékét, és nemsokára, két kávé után folytatom a város felfedezését, mert ez Japán egyik legősibb városa és durván ezer évig volt a császárság fővárosa (京都, Kyōto: jelentése főváros).

Itt is újraindult japán Barátok Közt, meg úgy látom, hogy Kadhafi kezd lenyomni minket a tévében, az újságokban és a neten is, tehát van remény a helyzet normalizálódására és lesz erő foglalkozni a sok szerencsétlennel észak-keleten, nekünk meg semmi bajunk. A cég hazaküldött a családomhoz egy picit hamarabb, 27-én repülök, a jegy is megvan.

A sieverthegyen túl

Itt Yokohama déli részében az élet kezd visszatérni a normál kerékvágásba. Olvasom a hírekben, hogy a külföldiek közül sokan menekülnek, többen tartanak délre, de ennek jelét személyesen nem észlelem. Sem tegnap, sem ma nem láttam vonatnál vagy buszoknál kígyózó sorokat. 70 km-re délre Tokyo-tól, 300 km-re az erőműtől kevesebb jele a krízisnek. A vonatok a hét eleje óta fokozatosan újra elindultak, a gyerekek iskolába járnak, a szüleik dolgozni, de olyan is van, aki jobban ráért és kocogni indult. Sportolók, gyerkőcök többsége maszk nélkül. A tv szerint a szennyezés itt is a 10-szeresére emelkedett, ami ugye nagy szám, de az alapérték limesz 0. Nincs okom kételkedni az adatok megbízhatóságában, ezeket ma már nem lehet eltitkolni, szerintem nem is akarják.

Biztosan többen olvassátok, hogy a boltokat kifosztották. Én is láttam a hírekben, Tokyo-ban tényleg lerohanják azokat, amelyek egyáltalán kinyitottak, de nem kétlem, hogy vannak olyanok, ahol be lehet vásárolni. Nálunk ebben is picit jobb a helyzet. Nagyjából van fogalmam arról, hogy Kelet-Európában mit értenek a „boltkifosztáson”, láttam is pár ehhez hasonlót, jó régen Kolozsváron. Itt azért egy picit mást jelent ez a fogalom. Nincs kenyér, péksütemény, amiből amúgy is kevés szokott lenni. A sarki pékmester a napi adagját viszont az akadozó áramellátás mellett is lesüti, például a közelemben a sarkon, különlegesebbnél különlegesebb finomságokhoz is hozzá lehet jutni. A rizs problémás, e nélkül nehezen viselik az életet a japánok, az fogy mint nálunk a cukor. Lényeg a lényeg, vész esetén egy iskolai osztály jó hosszú ideig ellenne egy kisebb, lerohant japán boltba zárva.

Az itt érezhető földrengések száma nem változott, az erősségük talán egy picit kisebb, de senki sem garantálja, hogy nem lesz egy erősebb a közeljövőben. Az áramkimaradásokat megszervezték (ugyanannak a cégnek egy másik osztálya, amelyik most a reaktorokkal küzd), időben szólnak, korrektül, többször is, letölthető a táblázat, mindig meg lehet nézni és fel lehet előre készülni. 5 külön régióba osztották a környékünket és ezek között a nappali órákban testvériesen szétosztották az időablakokat, 5 naponta rotációs formában. A délutáni órákra mindig két opcionális régió is be van osztva, ha hidegebb van, többen fűtenek, akkor ezekben a régiókban is megszüntetik az áramellátást. A Tokaido vonalat, amit hasznélok nincs korlátozás, tudok vele közlekedni.

A világ nagyot fordult az elmúlt 6 nap alatt, az utcai arcokon szomorúsággal kevert feszültség, de az irodában sokkal jobb a hangulat. A nagy rengés óta tegnap tértünk vissza először. Akkor az asztal alatt kapaszkodva szállt le mellettem a nagy monitorom, ami az asztalra helyezett magasítóról, a billentyűzeten bukfencezve érkezett. Jelentem, a japán monitor legyőzte a magyar billentyűzetet. Na azért csak egy kicsit, mert csupán kis darabka törött ki belőle, annak ellenére, hogy a 24”-os szúmos volt a billentyűzethez képest. A kollégáimat nem igazán érdekli a reaktoros hír, ránéznek a hírekre aztán dolgoznak tovább. Reggeli kérdésemre, hogy van-e valami új fejlemény a reaktornál, nem igazán tudtak válaszolni. Teljesen egyértelmű számukra, hogy az ott dolgozók mindent megtesznek a még nagyobb baj megelőzésére. BÍZNAK EGYMÁSBAN.


Látva a sok külföldi menekülőt természetesen tevődik fel a kérdés: menni vagy maradni? Ezt a témát azért nem boncolgatom, mert nálam jóval többet itt töltött és a japán embereket meg kultúrát sokkal jobban ismerő, aktuális magyar sorstárs nagyon jól felvázolt: http://tokyoreloaded.blogspot.com/2011/03/menni-vagy-maradni.html Bejegyzésével teljesen egyetértek. Természetesen a helyzetem annyiban más, hogy további 70 km-rel távolabb vagyok a forró gombóctól, és csupán 2 hetem van hátra, hogy korrektül, szépen befejezzek egy éves együttműködést, egy számomra kedves társasággal, akik családom megnyugtatására ilyen levelet írnak:

"Kadar-san

Unfortunately if I get emergency information, I will immediately inform you! My power is limited but, I and our family try to best support for you. You can say to your family: “Japanese friend support me!”

See you tomorrow
Takai"


Továbbá március végére van egy fél évvel ezelőtt lefoglalt jegyem a visszaútra. Személyesen azt sajnálom, hogy a történések elmosták azt a szép 10 napot, amit a kis feleségemmel itt tölthettem volna a hazamenetel előtt. De, a Kyoto-ra befizetett utunkat még nem mondtam le, azaz még van 2 főre egy 3 éjszakás foglalásom vonatjeggyel kombinálva Kytora a jövő hét elejére. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki, lemegyek egyedül, család megnyugszik, én meg körbejárom Kyoto-t. Hátha néhány cseresznyevirágot  is látok… VAGY netán találok egy kedves japán tolmácslányt, aki a sieverthegyen túlra menekül?  (Ez a vicc része anyuci :-)

Ma készült képek Fujisawa/Yokohama/Totzuka: itt. A Fujin kívül nincs köztük semmi különös, az utam a munkába.

A 4. napon : 3 -> 2 -> 4

A tegnaphoz képest ezen a környéken kevés dolog változott. Északon viszont nagy gond van a reaktorokkal. Beszélt a miniszterelnök, ilyenkor mindig komolyabb bejelentés van. Sajnos nem jó híreket mond, de mindenki látja a miről van szó.
A hírekben szereplő reaktorok száma folyamatosan nőtt 3-asról 2-re, majd 4-re változott, minddel gond van. Itt, aki tud munkába megy, nálunk továbbra is munkaszüneti nap a mai. Délután értesítenek majd, hogy holnap kell-e menni, de ez függ a vonatközlekedéstől, mert a többség távolabbról jár be. Ugyan pár vonalon elindult a közlekedés, de nem lennék meglepve, ha a holnap is kimaradna, mert itt sok millió embert kell mozgatni. Persze sokkal jobban esne most munkába menni, biztosan gyorsabban telne a nap.

A földrengés riasztásaim száma csökkent, ma csak egy volt északról, még reggel, de itt nem volt érezhető, talán szép lassan csillapodik a magma. A boltok polcai kiürültek. Itt az épületben többen lakunk a cégtől, van egy, a házhoz tartozó étterem, ahol általában vacsorázni szoktam. Tegnap semmi gond nem volt, finom, meleg vacsorát szolgáltak fel, de ha áramkorlátozások lesznek délután és kora este, akkor a mai nap már kétséges. Bespájzoltam, jó pár napot kibírnék utánpótlás nélkül, de ha lassan helyreáll a közlekedés, akkor szerintem erre nem lesz szükség.

Mindenkinek kösz a biztatást

A könnyek csak most kezdenek eleredni

A japánok lelkileg nagyon erősek. Általában nagyon nehéz érzelmet leolvasni az arcokról. Reggelente, amikor a vonaton utazom, képtelen vagyok eldönteni az emberekről, hogy jó kedvvel mennek-e a munkába vagy netán bal lábbal keltek-e fel. A többség a telefonját nyomkodja, kifejezéstelen arccal üzeneteket küldöz, két megálló között a nők közül néhányan sietve sminkelnek, sokan "ráalvással" pótolják a hiányzó pihenést és vannak akik olvasgatnak.

Mára az arcok megváltoztak. Az előző két napon ritkán láttam könnyeket, érzelmeket a tudósításokban, de ma már más a helyzet. A túlélő kőkemény szamurájnak is kicsordulnak a könnyei, amint nyilatkozik a mentésnél. Japánosan, visszafogottan ugyan, de az érzelmek megjelentek. Nincs hisztizés, visítozás, és eddig sem volt, az nem a japán módi, de a kemény lélek is megbicsaklik a látottak nyomán vagy a történtek mesélése közben.

Itt délebbre a helyzet annyiban változott, hogy az országos áramellátás egyenletes elosztásért, több helyen áramkorlátozások vannak. A vonatok leálltak, engem reggel hívtak, hogy ma nem kell munkába menni. A helyzet függvényében, holnap reggel újabb döntés várható. A vonatkorlátozások miatt a forgalom nagy, érezhetően spájzolnak az emberek. Reggel még nem voltak sorok a boltokban, de 11 órára az emberek megrohanták őket, minden fogy.

10 óra után volt egy erős utórengés. 11:03-kor a tévében látható volt, ahogyan a Fukushima 3. blokkjának a külső épületszerkezete is felrobban. Azt mondják hasonló az 1.-éhez.

Itt a 2. nap is nyugodt, északon gondok

Az éjszaka nyugodt volt, jobban aludtam, mint tegnap. A telefonom egyszer sem jelzett rengésveszélyt. Reggel óta azonban már kétszer is figyelmeztetett, egy időben a tévében is azonnal felugró figyelmeztető ablakkal. Az utórengések sem kicsik, némelyik 5-ös vagy annál kicsivel nagyobb erősségű. A figyelmeztetés után az épület lassan bemozdul, majd pár másodperc után elül a mozgás. A reaktor leállításán küzdenek, egyelőre uralják a helyzetet, az egész ország szorít nekik. A folyamatos szökőár figyelmeztetés szintjét a keleti és délkeleti partszakaszon a legalacsonyabbra csökkentették, a nyugati parton pedig megszüntették.
Délelőtt vásároltam is. Az utcán a szokásosnál kevesebben vannak, az emberek picit bespájzolnak, ha rosszabbra fordulna a helyzet. A pékárú nagyrészt elfogyott, csak a legdrágább készítmények vannak még valamelyest a polcokon. Pékárún kívül minden kapható. Jelenleg gyönyörű szép idő van, majdnem 20 fokig melegszik délutánra, de holnaptól sajnos hidegebbre és esősebbre fordul az idő. Ha viszont itt esni kezd, akkor az többnyire nagyobb mennyiség, ami nem fogja megkönnyíteni a mentést.

8.8 délebbre

2011. március 12, reggel 8 óra. Fujisawa-ban gyönyörű napsütés. Kinézve az ablakon éppen Enoshima kis szigetét látom, kb. 5 km-re vagyok az óceántól. Attól az óceántól, amely tegnap letarolta Sendai környékét észak-keleten. Itt dél-keleten, Yokohama-tól 30 km-re délre, nyugi van, szinte mintha mi sem történt volna, a tévében meg égő autók, kitelepítésre vagy mentésre váró, kétségbeesett emberek, letarolt házak, eltűnt vonatok. Néha olyan képeket mutatnak a tévében, amelyek a hirosimai múzeumban látottakra emlékezetetnek. Érthető, hogy miért aggódnak értünk azok, akik csak a tévéfelvételeket látták. Az észak-keleti partvidéken lévő atomerőmű hűtésével küzdenek, amit annak ellenére megértek a tv-ből, hogy nem beszélek japánul. A tegnapi nagy rengésre az egyre ritkábban visszatérő utórezgések emlékeztetnek, ez folyamatos, mióta elkezdtem a bejegyzést, már egyszer mocorgott az asztalom. Tegnap délután munka közben ért minket a nagy rengés. Volt már néhány az utóbbi időben, de azoknál, látva a nyugodt japán arcokat én is nyugodtan dolgoztam tovább, éppen csak felnézett egy-egy arc, de némelyikük még ennyire sem méltatta, hogy a Föld mutogatja foga fehérjét. A tegnapi az más volt. Kisebb, hagyományossal kezdődött, de fokozatosan erősödött, szinte nem is lehetett lábon megmaradni. Szép fokozatosan kezdtünk térdre ereszkedni, majd bebújtunk az asztal alá, ahol vész esetére mindenkinek saját sisakja van. A sors fintora, hogy éppen két hete kapott mindenki új sisakot, amit azért nem értettem, mert a régi is teljesen jó állapotban volt. Ezt fölkaptuk, de a mozgás csak nem akart megszűnni, hosszan tartott és minden irányba mozgott az épület, láttam az arcokon az furcsa tekinteteket. Recsegett, ropogott minden, mintha egy hajón lett volna az ember, potyogtak a tárgyak, de ennek ellenére nem pánikolt senki.

Ami viszont utána következett, azt nagyon meg kellene tanulni mindenkinek a japánoktól. Alapvető előírás, hogy reggel, az irodába érkezvén, a rendelkezésre álló két tábla egyikéről a beérkező áthelyezi a kis, névvel ellátott mágneses lapkáját a másik táblára. Eleinte nem igazán értettem a procedúrát, mert chip-es kártyánk alapján mindig tudható, ki van bent. De elmondták, hogy ez vész esetére van. Nos, ez tegnap bejött. Rögtön a rengés után, a csoportunkból kijelölt felelős leemelte az éppen bent tartózkodókkal megjelölt táblát, mindenkit leellenőrzött, hogy megvan-e, és miután felkaptuk a székeinken lógó túlélőkészletet, csoportokba szervezve levonultunk az udvarra. Éppen csak pulóvert, kabátot tudtunk magunkra kapni, többségünk cucca, kulcsokkal, pénztárcával az épületben maradt. A mostani földrengés erejére jellemző, hogy a közel 30 éve a cégnél dolgozó kolléga azt mondta; "...ez az első alkalom, hogy a túlélőkészlettel ki kellett vonulnunk az udvarra..." Mindenkinek ez volt élete legborzasztóbb földrengése. Az utórezgések szinte tízpercenként követték egymást. Talpunkkal a földön állva, az érzés még durvább. Azt várná az ember, hogy stabilabb az épületnél, csak picit mozog, de nem így van. Komolyan egyensúlyozni kellett a kisebb utórezgéseknél is. Durván 3 órát töltöttünk az udvaron. Kb. 30 perc alatt telepítettek wc-t egy biztonságos helyre. Sokak egy szál ingben jöttek le és mivel hideg volt a túlélőkészletből előkerültek a köpenyek, hőtakarók. A készletben konzerv, víz, kesztyű és kézzel tekerős, feltölthető elemlámpa is van, ami rádió, sziréna és kapaszkodjatok meg, a tekergetőhöz csatlakoztatható mobiltelefon töltő is egyben. Sajnos fényképet nem tudtam készíteni, de mivel a telefonálás szinte lehetetlen volt, az udvaron kézzel tekerős elemlámpa-sziréna-rádió kütyüt tekergetett mindenki a hírek után vadászva. Amint csillapodtak a rengések, visszamehettünk az épületbe és mindenki felkaphatta a dolgait. Minden mozgást a korábban említett mágneses táblát alkalmazva követtek a beosztott felelősök. Az épület még akkor is rendesen mozgott, amikor a cuccainkért visszamentünk. Fél hatkor találkoztunk ismét a bejáratnál, ahol újabb ellenőrzés, hogy megvan-e mindenki. A túlélőkészletet hoztunk magunkkal, a sisak bennmaradt az irodában. Személyesen végigkérdeztek mindenkit, hogy haza tud-e menni, van-e valaki, akivel együtt mehet. A vonatok nem jártak, az utak teljesen bedugultak, így aki ~25km-nél kisebb távolságra lakott gyalogolt. Volt aki félt, nem akart egyedül menni, őmellé beosztottak egy vele egy irányba induló kollégát, hogy hazakísérje. Minden nagyon szervezetten működött, nem pánikolt senki, de nem igazán láthattuk mi volt észak-keleten. Öt másik kollégámmal együtt, 3 óra alatt jöttünk haza. Yokohama és Ofuna teljesen sötét volt, az emberek beszélgetve, nyugodtan tértek haza. Fujisawa-t nem érintette az áramkimaradás, akik a vonatkimaradás miatt itt rekedtek, éttermekben iszogattak és vacsoráztak, mi is nyugodtan megvacsoráztunk, csak este 10-re értem haza. Közben vásároltam is hétvégére, a bolt nem volt kifosztva, nem is tülekedett senki, normális péntek estinek tűnt a környék. A házban áram, víz, internet is volt, a durva felvételeket először én is a tévében és a net-en láttam. A képek borzasztóak, sajnos a szökőárral nem tudtak, és nem tudnak mit kezdeni, de földrengések ellen szervezetten, a lehető legjobban fel vannak készülve, el sem tudom képzelni, hogy ez a rengés mit művelt volna egy kevésbé felkészült országban. Pár hetem van csak már Japánban és 3 barátommal úgy terveztük, hogy felmegyünk Tokyo-ba egy magyar étterembe, de ez most elmarad.

Minden rendben velem,
Ne izguljatok
Boti

Fagypont, szoknya, csupasz-láb

A korábbi beszámolóimhoz tartozó képeken fel-feltűnhetett, hogy a japán iskolások egyenruhában, és köztük a lányok, egyenszoknyában járnak iskolába. Ez itt kötelező. Még az egyik első nomikai alkalmán szóba került az egyenruha kérdése, és az egyik kollégám felnyitotta a szememet, hogy az egyenruha, a hagyományosan fontos csoportba tartozás érzete mellett*, (*ez a szerző megjegyzése) a szülők dolgát is megkönnyíti. Mire én furcsán néztem, ő meg kifejtette, hogy az egyenruha miatt a szülőknek nem sok fejfájást okoz a gyerek öltöztetése, nincsenek veszekedések arról, hogy ki mit vesz vagy éppenséggel vehet fel suliba menet. Ez van és kész, punktum. Visszatérve a lányok egyenruhájára, a szoknya alatt nem hordanak vagy nem hordhatnak harisnyát. Ez nyáron biztosan szuper, itt az én földrajzi körzetemben tavasszal és ősszel is elmegy, de télen kemény. Februárban és most március elején nemegyszer láttam libabőrös lábú kisiskolásokat, akik ugyan vastag, hosszú zoknit viselnek a lábukon, de combjuk full-csupasz, még kesztyűs kezük is remeg a közel fagypontos hőmérsékletben. Ilyenkor nagyon sajnálom őket és szemem elé képzelem, a két lányomat ilyen hacukában, télen. Mi lenne, ha Kinga lányom, aki télen nyolc bundában is fázik, japán kisiskolás lenne? Na mi lenne? Nem tudom, de mivel nem itt nőttek fel, ahol már ovis korban, meg a lakásban is hozzá lehet szokni a hideghez, szinte képtelenség lenne átszabni őket japán kisiskolásra. Ha mégis erre lenne szükség, akkor Kingának (meg persze a nemszoknyás Panninak is) csak adagokban lehetne beadagolni, valahogy így:

1.
- Kislányom szoknyában kell menned, mert itt ez kötelező...
- Na azt már nem, én nem veszek fel szoknyát.... veszekedés...

2.
- Kislányom, harisnyát nem vehetsz a szoknya alá, csak egy hosszú, sötétkék, térdzoknit...
- MICSODA, soha, soha, soha, miért jöttünk ide, haza akarok menni..., soha, soha... vita....

3.
- Kislányom, sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, havas-eső esik kint, de nem vehetsz harisnyát sem a szoknya alá...
- HOGYAN, na azt már tényleg soha. Sapkát nem veszek, az nekem nem kell, de ki nem mozdulok, csupasz combbal... veszekedés, ... És, egyébként is, te apa meg anya, ti miért mehettek nagy bundában és nadrágban?
- Tényleg sajnálom kislányom, de apa meg anya már kijárta az iskolát és az egyenruhás korszakot.... vita.. veszekedés...

Mi meg otthon egy sz....os sapka miatt is kétszer ennyit veszekszünk a lányokkal, de nem baj, mások vagyunk és ez így jó. Lehet, hogy Japánban tényleg kevés családban van vita az iskolai öltözködésről, de akkor is sajnálom őket, pucér combnak azért itt is hideg a tél. Meg nem beszélve a millió lehetséges kiegészítőről, amit az iskolások amúgy is magukra aggatnak, a műszempillától a rózsaszín kismaciig. Lehet, hogy itt is van min vitatkozni?

A csupasz combokkal kapcsolatban, meg kell említenem, hogy van egy másik csoport, akiket nem tudok sajnálni. Vagy nem sikerült kinőni az iskolás komplexusokból, netán divatos, vagy tudom is én miért, sok csaj van itt, aki önkéntes alapon dönt a fagypont közeli hőmérsékletnél a szoknya vagy rövid nadrág és a csupasz comb mellett. Röhejes látni őket, amint bundás csizmában, kabátban, kesztyűben, libabőrös lábbal, szenvednek a hidegben. Sokuk taknyos, szívja az orrát és szájmaszkkal jár. Na őket nem sajnálom. Tudom, ők is kisiskolások voltak valamikor. Az utolsó csavar a dologban pedig, hogy van ennek a jelenségnek egy inverze. Nem ritka olyan csajokat látni a nyári 30 fokos hőségben, akik szoknyában, harisnya nélkül flangálnak, de mindehhez a téli szőrös csizmát párosítják. És végezetül az utolsó képen egy kifejezetten horgászáshoz alkalmas csizmakompozíciót is találtok.

Haltorta készítés

A múlt hétvége vasárnapjának beszámolójával még adós vagyok. Van a munkahelyen egy nagyon kedves kolléganőm, akivel igen jó barátságban vagyok. Ha emlékeztek az őszi hakonei túrámra, ott is vele voltam először. Matsumoto Chizu-nak hívják, a keresztneve a Chizu. Nos megbeszéltük, hogy jó idő lesz hétvégén menjünk el valahova a közelbe kirándulni. Ő éppen vasárnap ért rá. Kérdezte mi legyen, de én ráhagytam, hadd találja ki ő a programot, amúgy is jobban ismeri a környékbeli lehetőségeket. Azt találta ki, hogy először az Odawara melletti Kazama-ba menjünk, ami a halkészítményeiről híres. Kifejezettem a különleges "halkolbász" vagy inkább a "halsüti" érdekes készítménye a helynek, japánul kamaboko 蒲鉾. Ez egyfajta sűrített halpaszta, ami különböző, leginkább fehér húsú halakból készül és formázás után vagy gőzölik vagy pedig megsütik. Ettem már Hirosimában a sült verzióból, akkor azt mondtam róla, hogy a halból készült kürtöskalács. Kazama-ban meg van egy híres kamaboko készítő üzem és naponta, némi pénzmag ellenében, négy csoportba osztva a látogatók is megkísérelhetik elkészíteni a saját kabamoko-jukat. Hát ide látogattunk el délelőtt és én is kipróbálhattam a kamaboko készítést. Beöltöztettek minket, majd kézmosás és rövid bemutató után mindenki készíthette a saját "sütijét". A lényeg, hogy egy nagy márványlapon lapos, hosszú késsel addig kell az előre kikészített "halplazmát" simogatni, ameddig a lehető legjobban kinyomjuk belőle a levegőt és közben, szép fokozatosan, félkör alakban fel kell kúpolnunk a nevünkkel ellátott falapkára. A bemutató közben igen egyszerűnek tűnik, de nem az, szenvedni kell vele rendesen. Ez az első menet, nagyjából 20 perc áll rendelkezésre, majd a készítmények bekerülnek egy gőzölő kemencébe, ahol 1-1,5 órát töltenek és így készül el a főzött változat. A folyamatot ki kell várni és a neve, valamint száma szerint mindenki megkapja az saját alkotását. Természetesen gyönyörű, japános csomagolásban (lásd a képek között) hazavihető és két napon belül fogyasztható, de értelemszerűen hűtőben kell tartani. Ugyanabból az alapanyagból készül a saját "kürtöskalács" változat, amit szintén egy elkészítési bemutató vezet be. Ugyanúgy ki kell nyomni a cuccból a levegőt, szépen kiteríteni a márványlapon, majd egy vékonyabb pálcára kell felcsavarni. Ez sem egyszerű, viszont jobban boldogultam vele, mint a gőzölt változattal. Ha ez elkészült, a mi kürtösünkhöz hasonló, forgós sütőben megpirítják és helyben fogyasztják. Enyhén rágós, de puha és ízletes. Míg a gőzölő kemence dolgozott, a szomszéd vendéglőben megebédeltünk. Természetesen halat, én sült, Chizu meg főtt változatot, de jó japán szokás szerint megkóstoltuk egymásét. Nagyon finoman tudják elkészíteni, mindkettő király volt. A kamaboko üzemnek volt egy nagy áruháza is, itt különböző színű és formájú halkülönlegességeket lehetett vásárolni. A rózsaszín vagy a zöld ne tévesszen meg senkit, az ugyanúgy sűrített halpaszta, a külső héját színezték csak meg egy iciripicirit :-)

Visszamentünk a készítményeinkért majd továbbvonatoztunk Hakone-Yumoto-ba, ami termálvizeiről híres, a Hakone hegy lábánál. Itt számtalan szálloda, ryokan és fürdőhely biztosít hagyományos japánfürdőt, onsen-t (温泉). Nem kell feltétlenül szállodai vendégnek lenned, szinte bárhol befizethetsz egy fürdőzésre. Ezt tettük mi is, még a vonaton választottunk egyet, ahova 5 perc alatt kibuszoztunk és a forró gőzben kieresztettük a fáradt gőzt. A japán fürdőzési folyamatról már írtam, de mielőtt bárki rosszra gondolna, a két nem útjai a szálloda kapujában elválnak. A hely egy osztályzattal gyengébbet kap nálam az Atami ryokan-nál, de ettől függetlenül szuper jó volt. Készítettem néhány képet a férfi részlegről; a két nagy "kondér" nagyon tetszett, teljesen el lehet benne merülni és kb. 2 fokkal hűvösebb volt, mint a 42 Celsius fokos medencék. Az 1 órás fürdőzés, majd az azt követő lejtőzés annyira kiszívott minket, hogy útban hazafelé szinte elaludtunk a vonaton, ugye ez Japánban nem lett volna különleges. Fujisawa-ban egy pizzázással ért véget a nap, végre egy olyan helyen, ahol angol menü is volt, talán ide vissza is fogunk majd menni Csillával, amikor itt lesz, már csak két hét. Hiszitek, nem, múlt vasárnap nem volt gondom az alvással. Képek itt!

Kötélhúzás

Már jó régen volt, hogy a cégnél ugrókötélversenyt rendeztek. Aztán volt egy frizbi-dobáló verseny is, azt talán nem reklámoztam annyira. Mindkétszer másodikok lettünk. A sportos hagyományt követve, a héten kezdődött a csapatos kötélhúzás a részlegek között. A sorsolás úgy hozta, hogy mi csak a második körben kapcsolódtunk be, amire ma került sor. 2-1-re nyertünk, úgyhogy hétfőn a döntőben bizonyíthatunk. Majd beszámolok az eredményről...

ITALAUTOMATAORSZÁG

Japánban nagyon sok az italautomata, japánul: jihanki, 自販機. Ez, nem is annyira meglepően, már az első napokban feltűnt. Az átlagostól a legkülönlegesebb helyekig, mindenhol fellelhető, továbbá, jellemző tulajdonsága, hogy világít és működik. Légyen eső, szél vagy forróság, mindig az előírt hőmérsékleten szolgáltatja az italokat. Az állomások, bevásárlóközpontok környéke tele van velük, itt többnyire négy-öt darab is sorakozik egymás mellett. Az útszéleken általában kettesével találjuk őket, biztosan azért nehogy unatkozzanak. A múlt hét végén Mitoban, a szentély melletti épület közelébe is láttam egyet, csak úgy önmagában. Ki-ki döntse el maga, szerintem egyáltalán nem illik a képbe. Arra gondoltam, hogy ma este, a munkából hazajövet, megszámolom az összes látható automatát, valahogyan úgy, ahogy a kölkeim karácsonykor versengve számolgatják, hogy ki lát több feldíszített karácsonyfát az ablakokban. Annyit előrebocsátok, hogy kb. 40 perc alatt érek haza, miközben 2 megállót jövök a Tokaido-, és egyet az Odakyu-vonalon, illetve sétálnom kell szumma másfél kilométert. Ha hiszitek, ha nem összesen 119 jihankit számoltam össze. Azaz a nagyjából 13 kilométeren majdnem minden 100 méterre jutna egy :).

Mito, Ibarakiban

Kissé le vagyok maradva a beszámolókkal, de sajnos - pontosabban szerencsére - nem volt sok időm a hétvégén. Ezt a fejezetet is kétszeri nekifutásra tudtam csak megírni. Az előző hétvégén nagyon szép idő volt, sőt szombaton egy picit talán túl hideg is, így már a hét közepén, várva a jó időt, elhatároztam, hogy szombaton vagy vasárnap elmegyek kirándulni. Picit keresgéltem, merre menjek, így lett a döntés Mito, ami északra kb. 100 km-re van Tokyo-tól. Én meg 80-ra délre, így csak két vonatváltással érhető el. Mellékesen jegyzem csak meg, hogy jól induljon a szombat, megint arra ébredtem hajnalban, 4 körül, hogy mozog az ágyam. Volt egy kisebb földrengés, de már én is kezdem megszokni őket. Annak ellenére, hogy messze van, azért döntöttem Mito mellett mert itt található Japán egyik legszebb kertje a Kairakouen. Sőt azt tartják róla, hogy a legszebb háromban is benne van. A második érv pedig az volt, hogy most van éppen a szilvafa virágzás és a mitoi parkban az eredetileg ültetett 10.000 (igen, kiírva is: TÍZEZER) szilvafából még most is megvan 3.000, és a turistakönyvek éppen a február végét vagy a március elejét javasolják a látogatásra. Szombatonként általában hosszan alszom, de most erőt vettem magamon és hat előtt felkeltem, ami azt eredményezte, hogy már 7 előtt vonaton voltam. A tokyoi váltásnál véletlenül egy lassabb vonatot fogtam ki, így majdnem fél 11-re értem csak Mito-ba. Ez végül azért nem volt túl nagy baj, mert éppen ekkorra kezdett felmelegedni az idő. A kert valóban nagyon szép, nem túl nagy, keresztbe-kasul körbejártam, van benne bambusz és cédrus erdő, rengeteg szilvafa, ami szerintem csak kb. két hét múlva lesz gyönyörű virágos. Kis tavacskák, pihenőkkel, érdekes formájú fenyők (nekem ezek tetszettek a legjobban) és füves területek, amelyek most nagyon sárgák. Középen, az erdős sáv mellett, van a híres alapító, Tokugawa sógun korabeli rezidenciája. A mostanit a háborús bombázások után építették újra. A rezidencia és a park a sógun, valamint akkoriban egyedülállóan, a pórnép pihenését, kikapcsolódását és a művészeti hajlamok kibontakoztatását szolgálta. (Na ezt jól megfogalmaztam, remélem értitek...) A kis épületet a cipő levétele és egy jelképes összeg befizetése után körbejárható. Ezt én is megtettem, de a végére nagyon fázott a lábam.
Sok képet készítettem, hadd beszéljenek azok helyettem. Csak néhány dolgot jegyzek meg. Elképesztő tisztaság van a park körül és természetesen bent is, de előtte, a bejáratnál, igazi japán módra elég sok csiri-csáré, "falusi búcsú"-szerű árus és kajálda, még majomtornáztató mutatványos is volt, ami nem illett képbe. A parkolás, az autós és a vonatos megközelítés totálisan kitalálva, mindenki nyugodt, kivárja a sorát, nem rohan senki. Bent a kertben szép lánykoszorút és korabeli ruhába öltözött csoportot is lehetett fényképezni. Köztudott, hogy a japánok minden évben nagy jelentőséget tulajdonítanak a virágzásoknak, a tavasz eljövetelének és úgy általában a természetnek. A fák mellett sokan képesek akár fél óráig gyönyörködni egy-egy szép bimbózó virágban, mutogatják egymásnak, megbeszélik. Valószínűleg a színeket és a szirmok állását, nem tudom, de tényleg több percen keresztül elemzik a virágocskákat. Többen nagy teljesítményű objektíves fényképezőgépekkel kattintgatnak, keresve a legjobb szögeket és fénybeállítást, legtöbbjük idősebb. Az elkerített japán kert mellett van egy nagyobb, nyitott szabadidős park szép tóval a közepén, ami körbe nagyjából három és fél kilométer. Engem egy picit Klagenfurtra emlékeztetett. Visszafele a tó mellett sétáltam az állomásig, közben több fekete hattyúval is találkoztam. Mito az Ibaraki prefektúra központja és ebben a prefektúrában van a Hitachi nevű város is, ahonnan a cég nőtte ki magát és amiről a nevét kapta éppen 100 évvel ezelőtt. A központ most is ott van, a kollégáim sokszor utaznak ide, de többségük csak elrobogott a park mellett. A prefektúrát Tokyo-val összekötő vonalon Hitachi vonatok járnak, éppen ilyennel jöttem én is vissza, a képek között láttok ilyet is. Rengeteget gyalogoltam és nagyon szép volt annak ellenére, hogy még nem borult teljesen virágba csak némelyik fajtájú szilvafa. A közeljövőben majd következik a vasárnapi beszámolóm, ami szintén nagyon érdekes volt, ne szalasszátok el...

Tsók
Boti

Takai-éknál, az új házban

Már korábban írtam, hogy Takai-san építkezik. Végül is az építkezés befejeződött, látogatóba voltam náluk a hétvégén. Akárcsak a Suginishi családnál, itt is történelmet írtam, mert én voltam az első igazi vendégük. Nem úgy külföldi, hanem csak úgy vendég. Ha jól emlékszem, nyár derekán kezdtek el építkezni és akárhányszor találkoztunk, Takai panaszkodott, hogy csúszás van, gondok vannak... Valami gond volt a papírokkal is, mert pár centiméterrel máshol volt terven mint, ahol lennie kellett volna (nem méter, néhány centiméter!!!!!), ezért nem kezdhették el, aztán sok volt az eső, stb. stb. Ehhez képest, magyar viszonyokhoz mérve, szupergyorsan elkészült. Persze tudom, itt könnyűszerkezetes a technológia és sok minden modulosan vásárolható, mint pl. a fürdőszoba, de a lényeg, hogy nem tökölnek sokat. Megállapodás után megbíznak egy mestert, az jön, megcsinálja és beköltöznek. Takai nem tákolt, fusizott meló után otthon. Meséltem nekik, hogy nálunk ez általában máshogyan szokott menni, sokan még 8-10 év után sem tudják befejezni, nem igazán értették, ez, hogy lehet. A hitelt, mikor, hogyan és kinek adják azt nem tudom, de flottul ment minden. A japánok nem is vágnak bele addig, ameddig nincs meg teljesen a fedezet és a hitel. Takai-ék a cég által biztosított pici lakásban éltek, amikor meg megszületett a gyerek, átmehettek egy nagyobba, de az is kicsi volt. Ott 10 évig laktak, mire ezt összehozták. Közel van az irodához, Yokohama Totsuka részén, iskola is közel, kényelmes a gyerekeknek, mindenkinek. Kulturált, nyugodt környéken van és nem csak kívülről, hanem belülről is készen van, ami tekintve a nagyjából fél évet, szintén szép teljesítmény. Biztosan vesznek majd még dolgokat, de japán visszafogottsággal mérve már most be van rendezve. Takai felesége kérésére egy hagyományos teázóhelység is készült, ebben most éppen a március 3-án (Ez nem véletlen, hisz március 3. az év harmadik hónapjának harmadik napja és köztudott, hogy a japán vallásokban fontos szerepe van a számoknak) esedékes Babák Napja, vagy Lányok Napja kapcsán (Hinamatsuri (ひな祭り-ひなまつり), egy feldíszített lépcsőzetes állvány volt elhelyezve, amin gyönyörű japán viseletben kis babák voltak elhelyezve. Japán hagyomány szerint hasonló berendezéssel díszítik azokat a házakat, ahol kislány is van. De nem csak a házakban, hanem talán kültéri helyszíneken is látni majd hasonló díszítéseket március elején. A lépcsőzetesség, nem meglepően, hierarchiát reprezentál, aminek a legtetején van a császári pár, alattuk pedig a szép fokozatosan a különböző funkciójú alattvalók. A hagyomány a Heian korszakból származik, akit jobban érdekel a fenti linken írnak róla többet. De nemcsak lányok napja, hanem fiúk napja is van május elején. Valójában ez nem fiúk napja, hanem a gyerekek napja Japánban, de tudjátok, itt elég férfiközpontú minden. Gondolom kitaláltátok, május 5-én, az ötödik hónapjának ötödik napján. Olyankor a házak előtti részre tűznek hal formájú zászlókat, a belső házi díszítés pedig hagyományos japán harcosokat, vagy azok öltözetét reprezentálja. Picit eltértem a tárgytól, azzal zárom, hogy nagyon jól éreztem magam Takai-éknál, UNO-ztunk is a gyerekekkel és délután az ebéd után spéci zóld teát ittunk, aminek az elkészítésébe én is egy picit besegítettem. Néhány képet készítettem, itt találjátok őket.

Férfiközpontú Valentin nap

Picit okosodtam ma Valentin nap ügyében. Két furcsaság is történt ma a munkahelyen. Az első az ebédlőben, ahol is kis csokikat osztottak mindenkinek, természetesen Valentin nap alkalmából. Nem utasítottam vissza. A második az irodában történt, ahol du. 3 óra magasságában - ekkor van ugyanis a délutáni pihenő és általában a nem közvetlenül munkához kapcsolódó dolgokat ekkor szoktak elintézni a jó munkás emberek - a hölgyek, csajok körbejártak és a képen látható, ízléses csomagolású csokikat osztogatták a férfinépnek. Viszont azt nem láttam, hogy bármely férfi kollégám is egy mikronnyi ajándékot vagy figyelmességet is adományozott volna nőnemű egyed valamelyikének. Picit furcsállottam az egyoldalúságot, de arra gondoltam, hogy az ilyen férfiközpontú Valentin napokat nálunk is be lehetne vezetni. Aztán utánanéztem és a wikipédiából derült ki számomra, amit eddig nem tdutam, hogy Japánban idézem:

"Február 14-én feleségek csokoládéval ajándékozzák meg férjeiket, férfi kollégáikat, főnököket stb.. Ezért egy hónappal később (White Day) viszonzásként fehér csokoládét kapnak ők ajándékba. Fiatal leányok is ezen a napon ajándékozzák meg imádottjaikat, legjobb esetben olyan csokoládéval, melyet ők maguk készítettek. A férfi ezt március 14-én viszonozhatja."

Úgy érzem egy hónap múlva eljön a Japán nőnap...

Bénázás a rántotthússal

Nem emlékszem rá, de könnyen elképzelhető, hogy valamikor nagyon régen, még kis-srác koromban segíthettem anyukámnak panírozni. Ez most azért érdekes, mert elhatároztam, hogy bepanírozva eszem meg azt az 5 darab hússzeletet, ami tegnapról maradt és az elkészítés során elég sokat bénáztam. Ha segítettem is valaha, régen elfelejtettem a panír-előkészítés pontos menetét. Ebből az is kiderül, hogy otthon mostanában sem én panírozok (fujj Botond...), esetenként Kingus lányom támogatja Anyát ebben.
De lássuk akkor, hogyan is volt. Történt ugyanis, hogy éppen a hosszú, 3 napos hétvégére vásároltam be péntek délelőtt és úgy döntöttem, hogy "most aztán félre az előre elkészített kajákkal", magam készítek valami nem túl bonyolult finomságot hétvégére. Arról már regéltem, hogy a kaja Japánban rendkívül minőségi és így van ez a legutolsó kis sarki boltban is, ahol minden kapható, frissen és persze gyönyörűen csomagolva. Péntek reggel a Yamaka kisboltban (ez kb. hasonló mint nálunk a CBA) szemezgettem a husikkal és tudjátok, olyan igazi háziasszony módjára, kb. 10 percnyi tapogatás, nézegetés, szimatolás, lejárati idő többszöri ellenőrzése után sikerült is kiválasztottam a nekem legjobban tetsző disznóhús szeleteket. Akkor még úgy gondoltam, hogy csak simán kisütöm flekkennek. Azt is tudni kell, hogy a hús szép vékony szeletekre volt felvágva és 7 db volt a csomagban. Nos ebből kettőt, fokhagymás besózás után ki is "gyorssütöttem" péntek délután. Finom volt ugyan, de még akkortájt beszéltem a kis feleségemmel és ő mondta, hogy inkább rántsam. Ha nincs is morzsám legalább szerezzek be lisztet és tojás-liszt kombinációban bundásítsam. Mondtam majd meglátom...
Szombaton felszívtam magam és képzeljétek sikerült beszereznem lisztet meg japán panírmorzsát is. Nagy szerencsére a boltban a kaják többségén képek is vannak, ebből tudtam következtetni, mi micsoda. Uzsgyi haza, szombat délben neki is álltam. Azt előre tudtam, hogy egyszerre 3 edényt vagy tányért a konyhámba elhelyezni picit nehéz lesz, de ez nem szegte kedvem. Szóval vagy paníroztam már életemben, vagy nem, azért a perifériás látásomra hagyatkozva annyi nekem is megmaradt, hogy 3 cuccban kell a sütés előtt megmártani a husikákat. Azt is tudtam, hogy a panír-morzsa az utolsó. Gondolom, kitaláljátok, hogy a lisztet és a tojást rossz sorrendben használtam, először a tojást oszt a lisztet. Persze gyanús volt, hogy a morzsa nem igazán akart ráragadni a husira, de én ezt a morzsa-rakoncátlanságot a japán mivoltára fogtam és az is gyanús volt, hogy a tojásból szinte alig fogyott valami. Amatőrségemet tetézi, hogy mindezek ellenére minden húst hasonló sorrendben, ugyanúgy paníroztam be és nem változtattam a technológián real-time.
Hogy jobban elférjek, a villanytűzhely tetejére helyezett tányérba tettem a sütésre váró húsokat, de közben, ahogyan az a panírozáskor lenni szokott, liszt, morzsa, morzsa-liszt-tojás és ezek véletlenszerű kombinációja néha elkallódik a tányérok között. Ez persze nálam is így történt és nem lévén hely, a maradékok közül némely a villanytűzhely spirálja alatt kötött ki. Nem igazán akartam, hogy ez a cucc beégjen és büdös legyen, ezért miután a magam módján mind az 5 húst bepaníroztam és a megmaradt alapanyagot kidobtam (szinte teljes egészében mind a 2 tojást :-)) belefújtam a tűzhely spiráljai közé, hogy onnan kikerüljön legalább a morzsa és a liszt. Ekkor következett be a második, sokkal nagyobb gubanc, ugyanis sikerült az összes öt évvel ezelőtti lakó korábbi, kisebb méretű, erősen megégett, mobilis kajamaradékait kifújnom. A kiáramló fekete részecskék egy része a fáradtságosan és igen gondosan előkészített panírozott húsokon landolt így kb. további fél órámba telt, amíg a molekula méretű fekete részecskéket nagyjából eltávolítottam az előkészített husikákról. A nagyon picik benne maradtak de tudom, hogy a 170 Celsius fokos olaj rendesen kifertőtlenítette. Azt már csak mellékesem említem meg, hogy a dobozos söröm a sütés indulásakor teljesen elfogyott, de se gond abból most van egy tálcányi. Képzeljétek a sütés simán ment, nem égett oda, ugyan a panír picit hiányos lett, de nagyon-nagyon-nagyon finom lett. Tényleg. Csupán a mennyiséget kalkuláltam el picit, de ezzel sem volt nagyobb gond, mert az előkészület hossza miatt sokkal éhesebb lettem. Megettem mindet, magyarosan jól laktam, majd délután következett a felvilágosodás, amikor aranyos feleségem elmagyarázta a panírozás sorrendjét. Tudom, hogy férfi társaim közül sokan aktívan szakácskodnak és kiröhögnek, de nekem ez tényleg az első nagy panírozási élményem.

Kívánok jó étvágyat mindenkinek a szombati ebédhez, most van éppen ebédidő otthon.
Boti